Öröklét… • Hetedhéthatár

Szépirodalom - vers

Öröklét…

 

A természet hordozza az öröklétet,
a magány befeléfordulásra késztet.
Sárguló falevelek táncot járnak,
oda a nyári nap éltet adó fénye,
őszi eső veri az ablaküveget,
halni készül a természet.
Hol van hát az örökélet?
Miközben bámulom az esőcseppeket,
mintha érezném az orgona illatát,
s az akácvirágok mézédes ízét,
mintha látnám a kalászok tengerét,
hallanám a folyó csobogását,
és a méhek dünnyögését.
Micsoda varázslatos csoda!
Micsoda körforgás az egész!
De lelkem a sírkertek fölé száll,
hol örökzöldek a tuják és fenyők
és megpihen egy sír hervadt virágán,
hol gyülekeznek már a sötét felhők.
Nincs menekülés, nincs visszaút!
Csak egy könnycseppen süt át a rejtély,
hogy egyszer csak majd észrevétlen,
bennünket is magával ránt,
a titokzatos, örökös körforgás.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS