11.
„Betöltöttük feladatunkat”(?)
Aztán az a kényszer-képzet fogott el, hogy itt, A Városban, a halotti csendben katonai dzsipek járőröznek… De az nem lehet… De a hangszóró!
„Betöltöttük a feladatunkat,
világ fölötti uralmunkat éljük,
megfellebbezhetetlen győzelemmel.
A történelem parancsa szerint
az ember, végre igazi útjára lépett,
eltiporva minden „agyrémet”, hiedelmet,
ős-csorda tudatot…
Megfojtotta magában istenét, isteneit,
kiűzte az amúgy sem létező lelket.
Ez a mi diadalunk!
Betöltöttük feladatunkat,
a mindenség legfényesebb ösvényére léptünk.
Nincs többé gát, megállás, kétely,
csak mi és a haladás!
Nincs többé más, csak a feladat;
az univerzum uralása,
és a halhatatlanság megvalósítása!
Ujjongjatok fenségünkön,
ujjongjatok hatalmasságunkon!”
Hát Igen! Valami efféle borzalom is lehetett… Mintha hasonlót véstek volna már agyagtáblába is…
Majd hirtelen csend… Aztán egy vers tört fel belőlem, valami nagyon régi, és félig suttogva mondtam el… Talán a fehér halottak emlékére…
Pianissimo
Lágyan folyt arcodra
___________a gömbfényű este
Paradicsomok gurultak
___________az éjszakában
Vízcseppek aludtak
___________tétova kezeden
Harmattá vált a nyugalom
___________csendes testeden
S néztem a névtelen utakat
___________lüktető homlokodon
Mintha könnyes lenne az arcom…
Aztán nagyon bedurvultak a dolgok… Pillanatok alatt szinte besötétedett, árkádok szürke-fekete labirintusa állt előttem, a mozdony, meg mintha szembe fordult volna velem, és irdatlan füstcsóvák kíséretében felém száguldana, cikcakkos sárgás sávokat küldözgetve. De nem érhet ide, mert előtte ott van egy másik kerítés… Hirtelen félelmemben beugrottam az árkád-labirintusba. Labirintus, vagy nem labirintus, az sem tudható. Sötét van, vagy félhomály, hol az egyik oszlopnak ütközöm, hol a másiknak… Bármit képzelhet az ember, félelem vesz rajta erőt. Szinte zúg a magány, sajog az elme, mintha hideg, fekete léghuzatokban vergődnék. Sehol egy lélek… Eddig sem volt… De ez más. Ez olyan, mintha valóság lenne, mintha én haladnék előre, mintha menekülnék valahová, a képtelenségekből az abszurdumokba. De mire is gondolok? Semmire, nem szabad most gondolkodni, előre kell szegezni a fejet, legfeljebb nekimegyek egy oszlopnak. Az se lenne baj, ha elájulnék, csak már lenne vége ennek… Izzadok és úgy tűnik, mintha rohannék… Majd hirtelen elfogy ez az egész valami, lábam alatt barna padló, és orrom elé becsapódik két szörnylény. Rémülten felordítok. Majd megint felordítok, de hangot nem hallok… A két robot-szerű rettenet mozdulatlanságba merevedve áll előttem. Dörzsölöm a szememet, de hiába, nem tűnik el a látomás… Legalább nem vagyok egyedül – gondolom, bár dehogyisnem! Hiszen ezek sem élnek! És úgy tetszik, mintha ölelkeznének! Amúgy, ember-állat hibrideknek tűnnek, és mintha bele lennének tűzve a talajba… Plüss-anyagot imitáló fejük inkább rovar-szerű, mint emberi, testük, mintha fából farigcsált kitin-páncél-szerű geometriai kavalkád lenne, szöcske-szerű az egész látvány, egy-egy kezük fekete csavar-szerű csonkban végződik… A nagyobb fejű lehet a hím, a kisebb fejű a nő (nőstény), aki mintha mellet imitáló domborulatot nyomna kedveséhez… Ki tudja? Lábfejük kutyaláb, vagy disznóláb… Vádlijuk, combjaik emberre emlékeztetnek. Kétlábon „járnak”… Most éppen úgy tűnik, hogy pózolnak… Arcuk persze nincs, mimika nincs, csak néhány hurok és pötty utal a szemekre és pár vonal, ami elválasztja a pofát a koponyától. Mégis van valami szomorúság a hím fején és némi elragadtatás a nőstényén… Persze nem biztos, csak belelátok valami emberit ebbe a hibrid-robot-tákolmányba. Kik gyártották őket, hogyan, miféle technológiával, és hogyan szaporodtak, vagy szaporodnak? Lehet, hogy ezek egészen rossz kérdések már… Vajon biológiai értelemben leromlottak? Csaknem bizonyos bennem az az érzés, hogy egy elpusztultság utáni állapot merevedett ki ezekben a képekben, ebben a világban, és egy memento mori maradt csupán. De maradt valami…
Aztán fura, de elkezdtem kuncogni, mert hirtelen eszembe ötlött kedvenc költőm néhány sora. Illetlen, de nem tudom megállni, hogy ne mondjam hangosan:
„A kormány összeesett
Egy galagonya-bokor tövében
Általános sztrájk bontakozott ki távol és közel
A hold és a migrén összetett hatása alatt…” (Louis Aragon)
Nem igaz, hogy nem valami eszement baromság vitte ezt az egészet a francba…
Mondjuk: „A kormány összeesett a hülyeség súlya alatt… Egy kipusztult kókuszpálma tövében…” Vagy mit tudom én!
„De tovább, hadd vigyen még az út… Gyenge vagyok, mintha álmodtam volna közben valamit… De mi közben? Hová tűntek a robotok?
Mintha elvakítana valami, de ez is csak egy különös érzet? Aztán elém tántorog egy sárgás árkádsor, velem szemben, lezárva horizontot, elállva minden további utat… Az árkádok fölött valami téglákból épített folyosó, ablakszerű üregeket formáló oszlopokkal, és középen egy óra… 3 óra lesz 6 perc múlva… Biztos? Mikori idő lehet ez? De itt emberek, azaz, ember-szerű lények is vannak! Ha jól látom, akkor kettő. Egy sötét barna ruhás férfi, aki áll, vagy lassan döcög a sötétlő árkádok alatt, és egy nő, az árkádok előtt, természetesen hófehérben, sárga, „napos” nap nélküli sávban… Mellette egy gödör, vagy valami szökőkút-maradvány, talán víz is lehet benne… Majd egyszer csak közelebb jön… Én csak állok, a látvány jön… Az alakok mozdulatlanok… Aztán mintha minden begyorsulna. Frontálisan neki vágódom a szökőkút maradék peremének, majd zuhanok lefelé… Ülő helyzetben ébredek, ha egyáltalán elájultam… Szélzúgás, és mintha földrögök görögnének körülöttem, majd hirtelen a sötétre nyíló szemeim előtt egy hófehér fej (görög, vagy római…) jelenik meg, rajta fekete napszemüveg. Majd egy villanás, és filmszakadás… Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy valami hajópadló-szerű tákolmányon szédölgök és rémeket látok…
Fejetlen, vagy kis fekete tojásfejű, arc nélküli korcsok, nyomorékok (?), talán kőből, de lehet, hogy kő és ruha ötvözetből… Egyre közelednek egy narancssárgás fénysávban, majd megtorpannak. Az egyik, a fekete fejű ül, a másik, egy oszlop-szerű, karokat nélkülöző, nagy narancssárga tojásfejű, mintha kimerevített tógát viselne és éppen távozni akarna… Vagy mégsem? Nem tud, mert talapzatba van rögzítve… Semmi sem valós… Közöttük egy fehér bot mered az ég felé, rajta valami fekete-narancssárga színű spirál-minta. „Az igazság lőcse” – hülyéskedtem kínomban, ezek a hibrid-robot-ember-félék, meg, mondjuk a „rögtönítélő, vagy statáriális bíróság” alakjai, most éppen egy kivégzés kihirdetése után… Vagy mégsem? Meggyőződésem, hogy effélék, mert kőmerev kegyetlenségben léteznek. A kékes sámli-szerű tákolmányon ülő, fehér kőbíró (vagy bírónő) mellett egy méretes, leginkább macskafej-karikatúrát formázó képződmény – pajzs? – élére állítva néz felém. Mintha levette volna a fejét, vagy a fejéül szolgáló álarcát, aztán a padlóra tette, hadd pihenjen… Vagy: ítélet után már nem kell az álarc! „Ez az!” – ordítottam fel magamban, mert megszólalni se mertem.”
Giorgio de Chirico festménye
Csengettek. Bor László felkel a családi asztaltól, kimegy ajtót nyitni, de többé nem jön vissza… Potenciális ellenség volt, politikai értelemben. Az AVH által a villanyóra mögé rejtett „terhelő anyagok” okán viszi el a rendőrség – csendesen… A feleségnek el kell válnia szeretett férjétől, mert: „Ha nem válik el, akkor úgy tekint rá a közvélemény, mint, aki azonosítja magát férje politikai bűneivel.” – mondja egy agitációs magánbeszélgetésen a bíró elvtárs, és bizony nincs mit tenni, sőt, közli vele, hogy az asszonynak fontos politikai tettet kell megvalósítania.
De az asszonynak is voltak korábbi bűnei – előző férje okán… Mert ugye, felmerül a kérdés, hogy: „Lehet-e a Dolgozók Pártjának tagja az, aki megcsalja a férjét?” – Hát igen… „Ezek szerint engem most kizárnak a pártból?” Persze megnyugtatja szegényt a kerületi pártcsinovnyik, és azt még meg is ússza az asszony… De ez is priusz, ugye…
De a másikat, „férje politikai bűneiért” lényegében neki is felelnie kell.
Bíró elvtárs lankadatlan erővel győzi meg a nőt arról, hogy neki most történelmi szerepet kell vállalnia: „Gondoljon a történelemre! A szociális elégedetlenség, igaz, hogy nagyon sok becsületes, eszmeileg képzetlen embert sodort a szélsőjobboldali eszmék felé… Bizonyosságot kell tennie arról, hogy felül tud emelkedni az érzelmein. Mi szeretnénk magát elindítani a felemelkedés útján. Példaként szeretnénk állítani a társadalom elé, hogy lássák az egyszerű emberek azt a modern mai asszonyt, aki szilárd világnézeti alapon áll… Vannak történelmi helyzetek, melyek megkövetelik a magánügyek mellőzését…” Aztán megrendeznek egy kirakatpert, zsúfolásig telt tárgyalóteremmel… A köztes időben az asszony belátja ellehetetlenített állapotát, és kész elválni férjétől, aki már börtönben van. Nincs mit tenni… Vallomása szerint: „Mint magánember most is szerelmes vagyok Bor László elítéltbe. De mint társadalmi lény, megvetem őt.” „ – Mit ért ezen asszonyom?” – kérdezi a bíró. A válasz: ”Azt az embert, aki a történelemben él.” Egyértelmű megállapítást nyert, hogy: „győzött a történelmi ember a magánember fölött.” És a bíró elvtárs, és mindenki boldog lett a teremben… De az asszonynak, mintegy árnyalva a morális diktatúrát, néhány fontos jelenséget meg kell még említenie. Eszerint: „Éjszakánként, mint magánember sírtam a férjem után, de, mint történelmi személyiség elítéltem ezeket a sírásokat. A legelső sírásnál még nem szólt rám a történelmi ember. A történelmi hang a második éjszakán szólalt meg.”
Mily csodás… És mennyire őszinte és mennyire hihető! Mentes minden abszurdumtól, és mentes mindentől, ami nem emberi.
A bíró elvtárs nem is fűzhet hozzá mást, mint azt, hogy: „Társadalmi magatartását legfőbb példaként állítja asszonyaink elé.” Ámen.
Igen… De történhetett ez máshol is, máshogyan… Lakásaikból elhurcolt emberek, gettók… Holokauszt…
Aztán megindul alattam a föld, és én, álló helyzetben hátrafelé haladok a semmibe… Megfordulni nem tudok. Felgyorsulván hátsó felemre zuhanok, majd fenékféken csúszok hátrafelé, s közben mintha különféle képek villannának be… Banánok ágyúcsövek, talán néhány meztelenül fürdőző nő, és utoljára mindenféle szögletes alakzatból álló káosz, ami szinte bordáim alá szúr…
„A sötétség kaput” kifelé és befelé is nyílhatnak… Sokszor egyszerre…
Giorgio de Chirico festménye
Feltekintek a monitorból… Netán visszaérkeztem?
Felugrom, odarohanok az ablakhoz, kinézek… Este van, sötét, csak néhány lámpa pislákol az utcán… Sehol senki… Covid-csend van. Mindenki fél. Sárgás, sötét barnás és fekete sávokra oszlik az úttest… Halottak szellemei suhannak a házak homlokzatai előtt… Visszamegyek az asztalomhoz, kezembe veszem az Omega „Testamentum” című lemezét. Rájövök, hogy lényegében az emberiség végrendeletét tartom a kezemben… Ez itt már a XXI. század, 2020, november vége… Futunk egy néma és magányos karácsony felé… Chirico papucsának tompa csoszogását hallom a recsegő parketten… Zenét fogok hallgatni: „Álom XXI. század.” Még alig kezdődött el, de máris álommá vált a jövő…
„Egyhelyben futunk, de soha meg nem érkezünk
Álom-maratoni táv az életünk
Mégis megeshet, valaki tényleg fölébred
Sorsa iszonyú magány, vagy őrület.” („Álom XXI. század.” Sülyi Péter verse)
Szép álmokat!
Giorgio de Chirico festménye
__________________________________________________________
Hozzászólások