Fakó emlékek • Hetedhéthatár

Szépirodalom - vers

Fakó emlékek

Mellettem ülsz, de mintha messze járnál.
Úttalan út és porfelhő takar.
Szétfoszló árnyad mintha mégis látnám,
hiszen tiéd ez arc, a váll, a kar.

Már nem te vagy, nem az, akit szerettem.
Kihunytak mind a régi csillagok.
Hiába már, robog a sors, időm sincs,
hogy festhetnék rád újabb csillagot.

A múltból még kísért egy szürke árnykép,
hiszen lehetett volna minden másképp,
de nem az voltam, s nem voltál te se…

Fakó évek közt ritka, fényes percek…
A kincskeresők nem aranyra leltek,
markukban lom maradt s pár tollpihe.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS