Mellettem ülsz, de mintha messze járnál.
Úttalan út és porfelhő takar.
Szétfoszló árnyad mintha mégis látnám,
hiszen tiéd ez arc, a váll, a kar.
Már nem te vagy, nem az, akit szerettem.
Kihunytak mind a régi csillagok.
Hiába már, robog a sors, időm sincs,
hogy festhetnék rád újabb csillagot.
A múltból még kísért egy szürke árnykép,
hiszen lehetett volna minden másképp,
de nem az voltam, s nem voltál te se…
Fakó évek közt ritka, fényes percek…
A kincskeresők nem aranyra leltek,
markukban lom maradt s pár tollpihe.
Hozzászólások