Amikor napközben kikalapálta magát, vagy a hétvégeken, amikor a kovácsműhely zárva volt, Szalóki Sándor becsukta az udvarra nyíló nagykaput, mert ott szokott dolgozni. A ráfhúzást, lópatkolást ott végezte. Ekkor szünet következett. A műhelyi elfoglaltság, a családdal való törődés, majd utána a hobbiját csinálta. Ez pedig a méhészkedés volt.
Úgy kezdődött, hogy a kert és a kerítés közötti sávban helyezte el, hosszanti fagerendára állítva, a fekvő, használt kaptárokat. Ezeket a Kovács gazdától kapta, cserébe, lópatkolásért. Akkor még maga sem volt tisztában azzal, hogy ez a méhészkedés milyen jó kikapcsolódás és nem utolsó sorban a méz. A méz az különleges valami. Nem is tudja az ember eldönteni finomságát, csak érzi, hogy valami fenséges.
Tehát tíz kaptárral kezdte ezt a méhészkedési hobbiját. Erősebb hordások idején a méhek begyűjtötték tavasztól késő őszig a virágok, növények virágporait. Volt juharméz, a repce, az akác és vegyes virágok adták a méhecskéknek a begyűjtendő mézet. Ők pedig odaadó szorgalommal repültek virágról virágra, aztán a kaptárba és a bekészített lépekre rakták a mézet. A méhészek úgy mondták: – Milyen volt a hordás? Mennyi mézet lehet pergetni?
Mókás műveletek sora előzte meg ezt a pergetést. Szalóki mester kijelölte, melyik kaptár van éppen soron. Felnyitotta a tetejét. Előtte felvett egy olyan sűrű drótból font sisakot a fejére, hogy a méhek ne tudják megcsípni. Aztán egy füstölőből füstöt fújt a felnyitott kaptárra, ezt a méhek nem szerették, így szabadon hagyták a mézzel megtelt kaptár kereteteket.
Ezeket kiszedve a kaptárból, egy olyan dobszerű gépbe helyezték, meghajtották és a centrifugális erő a lépekből kidobta a mézet, ez volt a pörgetés. Mondták is a méhészek egymásnak: – mennyit pörgettél az idén, vagy mennyit az akácból, a vegyes virágokból.
A kis méhecskék pedig igen nagy szorgalommal „dolgoztak”, gyűjtötték a mézet. A tíz család azonban jól érezte magát. Szalóki kovács gondoskodó gazdának bizonyult. A méhcsaládok pedig szaporodtak, ha sokan voltak egy kaptárban, akkor az új királynővel kirajzottak. Ezeket Szalóki mester befogta és újabb családok jöttek létre.
Ezzel a módszerrel pár év alatt a tíz kaptárból huszonöt lett. Ha a természet a megszokott rend szerint működött, telek után nyár következett, nem volt semmi baj. A felhalmozott felesleges mézet a méhész – így Szalóki mester is – kipergette a keretekből, csak annyit hagyott, amely elegendő volt a méhcsaládnak télire. Sajnos volt olyan esztendő, amikor az időjárás szélsőséges arcát mutatta. Nem volt lehetőség – hideg, esős időszak miatt a méheknek sikeres gyűjtőutakat tenniük. Ilyenkor ősszel, úgy október, november havában a méheket „beetetik”. Ez abból állt, hogy répacukorból cukros, szirupszerű keveréket helyezett ki a kaptárok közelébe. A méhek az őszi időben, gyér napsütés, esőbe hajló napok során – ezt a keveréket behordták a kaptárokba és mézet készítettek belőle, télire. Így érték el, hogy a méhcsalád átvészelje a hideg téli időszakot és majd tavasszal, egy kicsit ugyan legyengülve, de megkezdjék a tavasz virágjaiból a méz begyűjtését.
Ezeknek a méhész kaptároknak azért volt sok jó oldala is. Először azt kell megemlíteni, jutott méz a kenyérre, teába és néha úgy szabadon kóstolgatva is. Szalóki kamrájában a kipörgetett méz, sokszor öt-hat szélesszájú bádog bödönben sorakozott. Innen aztán üvegekbe töltve adott el belőle. Először csak a szomszédoknak, kóstolóba, természetesen ingyen. Aztán híre ment az ízletes méznek, vevők is meglátogatták Szalóki mestert – most, mint méhészt – egy-egy üveg finom mézért.
Történt aztán az alábbi eset, amely a mézzel függött össze. Négy éves fia a mesternek a nagy játszás közben elesett és eltörte a jobb alkarját. Persze volt nagy riadalom, hogy most mi lesz, ugyanis a háború kellős közepén történt ez, pontosabban a múlt század negyvenes évek elejei években. Kórház legközelebb Hódmezővásárhelyen volt. Szalóki mester úgy döntött, hogy vonattal elutazik a kórházba, viszi a fiát, akinek törött a karja, egy kendővel a nyakába volt felkötve. Megtöltött pár üveget mézzel, és elindultak.
A vonattal való utazás is eléggé körülményes volt, még szerencse, hogy Szalóki mesternek volt egy ismerőse a vasútnál. Az segített feljutni egy olyan vonatra, amelyikkel el lehetett jutni a kórházba. A kórház is olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. A háborús, feszült helyzetben mindenki csak a maga dolgát intézte. Így várakozni kellett, a törött kar pedig nagyon fájt a kis srácnak. Szalóki mester gondolt egy merészét, a főnövért kereste, és amikor megtalálta, kinyitotta a táskáját és kitette a mézzel telt üvegeket.
A kórházban a méz csodát tett. Amikor Szalóki mester elővette az üvegeket, mindjárt csináltak röntgent, az orvos megnézte a felvételeket, mindjárt helyre rakták a törött csontot és a gipszelő egy óriási gipszet rakott a karjára, hogy gyógyulásig fixen tartsa az elmozdult, de közben helyre rakott csontokat, hogy szépen össze forrjanak és gyógyulttá tegye.
Aztán még eltelt két év ettől az esettől számítva. Szalóki mester műhelye tengett az ürességtől. Nem jöttek patkoltatni. Zavaros volt a helyzet. Ez azt jelentette, hogy nem volt bevétel, nagyon el kellett gondolkodnia, hogyan tovább. Már az is megfordult a fejében, bezárja a műhelyt és valami más foglalkozás után néz. Akkor már 1944-et írtak a naptárak. A frontok több irányba is elmozdultak. Ebből csak annyit lehetett érzékelni, hogy a katonai alakultatok, hol nyugatról kelet felé haladtak. Aztán később kelet felől nyugat irányába. Mivel Orosháza – Békéscsaba közötti út mentén volt a műhelye, százával vonultak a tankok, lóval húzott ágyúk és rengeteg katona, gyalog.
Ebben a zűrzavaros időben a rokonság egyik tagja mégis úgy döntött, elutazik Budapestre. Szalóki a múltkori utazás során már tapasztalta, milyen nehéz feljutni egy vonatra, tele volt feketén szállító árusokkal, még a vonat tetején is utaztak. Arra gondolt, hogy a múltkori vasutas ismerősének a segítségével a rokonnak sikerül feljutni a vonatra. Ki is kísérte az állomásra, az ismerős vasutas feltette a vonatra és a rokon elutazott.
Szalóki mester ezt követően beszélgetni kezdett a vasutassal.
– Hogyan bírjátok ezt a nagy feszültséget? – kérdezte.
– Tudod, a vasútnak menni kell! A katonákat, meg a felszerelést szállítani kell. Nincs mese. Ez is olyan, mint a katonaság, parancs pedig parancs.
Aztán a vasutas csupán udvariasságból megkérdezte, hogy van, mi van a családjával. Szalóki nem akart panaszkodni, de aztán mégis kikívánkozott belőle a mesterséggel kapcsolatos kilátástalanság.
– Gyere a vasúthoz! – mondta egyszerűen a vasutas. – Ne gondolkozzál rajta, ez biztos hely, még a katonai szolgálat alól is felmentenek.
Szalóki mester hazament, körülnézett a műhelyben, visszaidézte a jobb napokat, melyet összevetett a mostanival és úgy döntött, elmegy a vasúthoz. –Eddig is a vassal birkóztam, a vasút meg vasból van, tehát nem leszek hűtlen a vashoz – döntötte el véglegesen.
Két nap múlva már felszerelt, mint vasutas. A műhely ajtaját bezárta. Már csak méhek maradtak. Nem baj, mondta úgy magának, majd szabadnapokon foglalkozom a méhekkel. Szorgalmasan járt műszakba, volt, amikor éjjel, a vonatok pedig szüntelen lendülettel mentek, hol erre, hol arra. Ez a mozgás szinte logika szerint, kiismerhetetlennek tűnt.
A katonai alakulatok mozgása a lakásnál, a műhely előtt változatlan volt. Egy ilyen nagyobb invázió során a német, majd magyar katonák után orosz katonák lepték el az utat. Az út menti házakból a lakosokat kitessékelték, futottak amerre csak tudtak.
Szalóki mesterhez is berontott egy termetes orosz katona és folyton annyit mondott: – Davaj, Davaj! – és kifelé az utcára mutatott. Szalóki, akkor már a vasútnál dolgozott, a felesége és két gyereke volt otthon és az utasításnak megfelelően elhagyták a házat.
Egy közeli tanyára menekültünk, ez volt a Papp tanya. Pár napot ott töltöttek, amikor Szalóki mester jött a családjáért és visszamentek a házunkba. Siralmas kép fogadta őket, minden felforgatva, összedobálva.
A szívszorító meglepetés a kamrában várta az öreg Szalóki mestert. A nagy mézesbödön teteje letépve, az egyik ilyen bödönben a méz fogságában úszkált egy csomag emberi ürülék. Sokáig nem beszéltek a látottakról. Szalóki mester fogta a bádog bödönt és kivitte a kertbe, ásott egy nagy gödröt és a bödön tartalmát beleborította, majd elföldelte. A bödönt kidobta a szemétre. Pár év elmúltával próbálták megfejteni a talányt: ki tehette?
– Visszavonuló katona nem tehette, a meneküléssel volt elfoglalva. Orosz katonát, az előzetes mende-monda szerint kegyetlen barbároknak állították be, de ők az előre vonulással voltak elfoglalva. Nem volt arra ideje, hogy a nagydolgát elvégezze, azt beledobja a mézes bödönbe. A szomszédok, a „jóakarók” is számításba jöttek. Az emberi butaság, rosszakarat szülte talány megfejtése nem vezetett eredményre, de a látvány, az aljasság ténye örökre rögzült a szemük által készített fénykép alapján.
Az öreg Szalókit viselték meg legjobban a történtek. Hosszú napokon keresztül szótlan volt, keveset beszélt. Aztán később feleségének bevallotta, hogy nem akar többé a méhekkel foglalkozni. Úgy döntött, eladja a kaptárokat, már vevő is jelentkezett, vételi szándékkal.
Hozzászólások