A mai európai kultúrákban a gyermekek nagy része tervezetten születik. A gyermeknek a családban töltött életkori szakasza jelentősen (18–27 év) meghosszabbodik, ami növeli a szülői, családi kapcsolatok fontosságát. A családban kezdődő, majd később a különböző csoportokban folytatódó szocializáció során sajátítja el a gyerek/fiatal azokat a viselkedési elemeket, amelyek segítségével megtalálja helyét a társadalomban. A szocializáció alapját tehát a szülő-gyereke kapcsolat alapozza meg. Egyre elfogadottabb és ismertebb az a nézet, mely szerint a szülőhöz, leginkább az anyához fűződő legelső érzelmi kapcsolat teremti meg a későbbi kapcsolatok mintáját. Az a gyerek, akinek nem volt anyjához fűződő zavartalan kapcsolata, nem kap olyan mintát sem, amely alapján a későbbiekben az összes többi kapcsolatát kialakíthatja. Egyre több adat bizonyítja, hogy csecsemőkori anya-gyerek kapcsolat meghatározó a későbbi életkorokban is. A fejlődéslélektani kutatások eredményei is azt mutatják, hogy a megfelelő kötődés és érzelmi támogatás nélkül, amit a gyerek a szülővel való kapcsolata során kaphat meg, a szocializáció súlyos zavarokat szenvedhet. A csecsemőkori kötődésről, az anya szerepéről nagyon sokat lehet olvasni, a későbbi életkorok azonban nem kapnak ilyen hangsúlyt. Ehhez igazodik maga a nevelés is a mai Magyarországon. A legtöbb családban az anya a három gyermeknevelésre szánt év után dolgozni kezd, neki is újból szocializálódnia kell, esetleg új dolgokat kell megtanulnia a munkahelyén, egyszóval megsokszorozódnak körülötte a stressz-helyzetek. Nyilván kevesebb idő és energia marad a gyerekre. Majd minden szülő szem előtt tartja azt az elvet, hogy a gyereket szeretni kell, lehetőleg mindent meg kell adni neki, bántani, túlfegyelmezni, érzelmeit megsérteni nem szabad, azt azonban nem mindenki tudja fölmérni, hogy ő ezt a gyakorlatban jól valósítja-e meg. A gyerektől pedig elvárják, hogy felfogja, megértse, tolerálja ezt a helyzetet, később lehetőleg segítse jó és szófogadó magatartásával a szülők napi munkáját. Egyébként a gyerek teljes szabadságot élvez napközben. Azt tehet, amit akar, ha az nem ellenkezik túlságosan a szülők elképzeléseivel, s ha a leckéit is megtanulta. Ennek mutatója pedig az iskolai átlag. Ez mindenféle szempontból fontos, mert a továbbtanulás alapját is ez képezi. Általános felfogás szerint, nem a tudás, hanem a gyerek átlaga. Amíg a felvételi rendszer nem változik, a szülőnek ez a felfogása sem változik. Az iskolai jegyek a szülőkből a legkülönfélébb magatartást tudják kiváltani. A túlvédő szülő ki akar küszöbölni a gyermek életéből minden konfliktusforrást, lelki vagy fizikai nehézséget. Inkább hajlandó maga megküzdeni a tanárral.
Például az ügyvéd apuka bemegy az iskolába elmagyarázni a tanárnak, hogy az ő fiacskája nem puskázott. Ugyan nyitva tartotta a füzetét a pad mellett a táskán, de nem olvasott belőle egy sort sem. A dolgozat szavai azért egyeznek meg a füzetbe írt szöveggel, mert a gyerek a leckét kívülről megtanulta. Azt meg hogy lehetne tőle elvárni, hogy ma felmondja a leckét?! Azt tegnap óta elfelejtette! (Ez a tény bizony az oktatás másik súlyos gondjára mutat rá.) Az nem is baj, de ne kapjon rossz jegyet, mert az kihatással lesz az egész eljövendő életére. Képzett apukában fel sem merül, hogy a nem-tudás vajon milyen hatással lesz a gyereke jövőjére, hát az a tény, hogy kiállnak helyette, kivívják az igazát, amely bizony csupa hamisságon alapszik. Mert bizony a gyereknek – ha az apuka reklamációja csak egy kicsit is célba talált – „megnő a szarva” az iskolában mind az osztálytársaival, mind a tanáraival szemben. (A tanárnak pedig néhány esetben el kell gondolkoznia, hogy megéri-e a macerát, hogy a bíróság előtt tisztázza magát. Hatalommal rendelkező szülők ezzel is fenyegetőznek a gyermek „érdekében”.)
A másik típusú apuka aggódik azon, hogy a fiának idegen nyelvből becsúszott egy hármas, s a gyerek ehhez nincs hozzászokva, ezért át szeretné vinni a kezdő csoportba, ott biztosan csupa ötöse lenne. Vele lehet beszélni, belátja, hogy ugyan egy darabig csupa ötöse lenne a gyereknek, de (nini, hisz a tanári tapasztalatnak!) mindenképpen visszaesne egy idő után, mert rászokna, hogy nem kell megerőltetnie magát.
Sok szülő beleegyezik, hogy a gyereke testékszerekkel rakja tele magát, fizeti a legdrágább, legdivatosabb, legextrémebb ruházatot, egy feltétel van: jó jegyeket kell szerezni. Persze általában pont ezek a gyerekek felejtenek el tanulni, gyakran „betegek”, sokat hiányoznak. S akad több olyan szülő is, aki érettségiig elhiszi a gyereknek, hogy csupán pikkelnek rá a tanárok, nem is tanítanak jól, sőt alig tanítanak, mert az, amit ők művelnek, az nem tanítás, nem lehet semmit megérteni belőle. Fogadnak hát magántanárt is. (Az erélyesebb szülő a gyereke iskolai tanárát akarja lecseréltetni.) Aztán mégis kiderül, hogy a gyereke akkor se boldogul, ha más közegbe kerül. Ha fel is veszik valamilyen módon az egyetemre, hamarosan kiesik onnan. Talán, mert peches szegény gyerek.
Van olyan szülő – főleg anyukák –, aki úgy távozik a fogadó óráról, hogy meg van róla győződve, a tanár nem az ő gyerekéről beszél. Az ő gyereke egészen biztosan nem ilyen. Nem szokott beszélgetni órán, mindig van házi feladata, soha nem felesel, s főleg mindig megtanulja a leckét, mert azt ő látja otthon. Akárhányszor bemegy a gyerek szobájába, mindig ott van előtte a könyv. A gyerek másnap arra a tanári megállapításra, hogy kislány, te becsapod az édesanyádat, magad elé teszed a könyvet, de közben mást csinálsz, pironkodva vallja be, hogy igen.
Felvetődik bennem gyakran az a kérdés, hogy a szülők irányítják-e a gyereket, vagy a gyerekek a szülőket? A jó kapcsolat alapja mindenképpen a bizalom, de meddig kell/lehet ezt fenntartani? Mikor kell hinni a gyereknek? Mikor kell kételkedni a gyerekben? Mikor kell megtagadni valamit? Mikor kell megbüntetni? Kell-e egyáltalán büntetni? Elég-e annyit mondani a gyereknek: ilyet többet ne csinálj. A legtöbb szülő nem tudja erre a választ. A gyerek/tanuló pedig lázad a tanárai ellen (vagy vérig sértődik), akik nem hisznek el neki mindent, s nem fogadják el a házi feladat helyett a magyarázkodást. Látható módon hozzászokott, hogy otthon csak elmondja, hogy miért nem tudott rendet rakni a szobájában (pl. átjött a Barni amőbázni), s már minden rendben van, anyuka megcsinálja helyette.
A másik fontos kérdés: tudja-e a szülő, hogy mire képes a gyereke? Meddig lehet terhelni? Sokukat valóban túlterhelik (általában nem az iskola), de a legtöbb szülő csak abban a tudatban él, hogy az ő gyereke túl van terhelve. Ezt hallja mindenhonnan. A gyerek is ezt hallja mindenhonnan, otthonról is. Jó kifogás ezzel védekezni, miközben a szememmel látom, például hogy délután 5 és 6 óra között a csemete még az iskola előtti padon szórakozik a többiekkel, esze ágában sincs még hazamenni, mert amúgy sincs otthon még senki.
Tudja-e a szülő, hogy mennyiben felel a gyermeke neveléséért? Egy felmérés azt igazolja, hogy Európában a legnagyobb százalékban a magyarországi szülők (70%, a finneknél ez 1%) vélekednek úgy, hogy a nevelés az iskola dolga. Ha a fiatal deviánssá válik, az iskola felelőssége. Csányi Vilmos erről úgy vélekedik, hogy eleve rosszul szocializált gyerekek kerülnek az iskola falai közé, elsősorban azért, mert a családok zöme nem jól látja el szocializációs funkcióit.
Mivel hosszú ideig tanítottam, magam is észrevehettem, hogy a már liberális nevelésben részesült szülők gyerekeivel nehezebben lehet bánni, mint a korábbi iskolásokkal. Elsősorban a szülők miatt. Hogyan lehetne elvárni a gyerekektől azokat a dolgokat, amikkel a szülők sincsenek tisztában? Lehet-e nevelni a szülőket? Van olyan ország, ahol a fenti felismerés következtében esti iskolába járatják a szülőket. (Helyenként nálunk is.) A szülők pedig rendszeresen odajárnak, amit nem nagyon tudok elképzelni az itthoni körülmények között.
Érdemes volna a mai iskolás generációval kezdeni, hiszen ők sem taníthatják meg a gyerekeiknek majd azt, amit ők sem tudnak. A helyes szülői, s egyúttal emberi magatartás nem attól fog kialakulni bennük, hogy szülőkké válnak. De még attól sem, hogy sok könyvet elolvasnak majd valamikor a harmincas éveikben a gyereknevelésről. A heti egy osztályfőnöki óra nem elég (sőt az etika tantárgy bevezetése következtében sem látok sok javulást). Főleg akkor, ha – amint azt sok iskola sok iskolásától hallom –, az osztályfőnökök rendszerint a saját tantárgyuk oktatására fordítják ezt a „plusszórát”. De sok fiatal osztályfőnököt is látok, akik maguk sem tudják, hogy mihez kezdjenek.
Hozzászólások