Pécsi Nemzeti Színházunk történeti forrásai (1895-1949) – 33. • Hetedhéthatár

Színház

Pécsi Nemzeti Színházunk történeti forrásai (1895-1949) – 33.

Tisztelt Olvasók!

Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig. Nem az a szándékom, hogy színház-történetet közöljek, vagy egy-egy forrás „utóéletét” írjam meg, hanem az, hogy az olvasóközönség elé tárt forrás „erejével” jellemezzem azt az időszakot.

1897: Pécsi „színházi vers” – magyar életkép

A Pécsi Nemzeti Színház képeslapon (Forrás: Csorba Győző Megyei Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

A korszak neves helybéli napilapja, a Pécsi Figyelő (1894-1902, fejlécén a „politikai napilap” szöveg volt föltüntetve) 1897. január 30.-i számának „Hírek” rovatában, 1897. január 29.-i dátummal keltezve „Színházi történet” címmel, Tóth Dezső tollából vers látott napvilágot. Itt közlöm ezt a poémát azzal a technikai megjegyzéssel, hogy a versszakok sorait praktikus okokból egybeírtam ugyan, de a nagy betűk egyben a sorkezdést is jelzik.

„Zúzmara-hullajtó, bús téli este volt, Angyalok gyertyái nem égtek az égen, Varjak kóvályogtak a szürke magasban, Szánkók csilingeltek az utca közepén, Prémes bundás urak, galléros asszonykák Ültek kényelmesen a csilingelő szánban, Magam –diákgyerek – egy házhoz lapulva, Búsan tekinték (sic!) a csillogó szánútra. – Éheztem és fáztam.

Hej, de jó lett volna: jó meleg szobából Hallgatni, mit zokog a szánkó csengője, Vígan fogyasztgatva a párolgó ételt, Hogy egy kanálnyi se maradjon belőle. Aztán lefeküdni puha, fehér ágyba, Miből kikandikál a hófehér párna, Miben édes álmot álmodik az alvó, Míg ki nem csöndíti (sic!) Hívogatólag (sic!) a reggeli harangszó.

Utolsó pár hatos csörgött a zsebemben, Krajcár nélkül állok, ha elvacsorázom, S nem telik színházra, hogy csudálva lássam Álmaim tündérét, fényes ideálom, Aki a dicsőség hervadó virágit A színpadnak bűvös deszkáin aratja, Kinek mosolygása áldást hintő harmat, Gyilkoló sugár a szeme villanatja (sic!).

Kihez verset írok, akiért rajongok, Kit árnyként követek, de ő nem tud róla… Szép primadonnáról, szerelmes diákról Ez a nóta járja tenger évek óta.

Diftéria, a gyilkos – Richard Tennant Cooper (1885-1957) rajza, 1912 (Forrás: Wikipédia)

S a vacsorakérdést elejtettem szépen És neki vágtam a hangtalan sötétnek, Megváltám (sic!) a jegyet. Már már (sic!) azon voltam, Hogy a nézőtérre csöndesen belépjek, De akkor valami csukló sírásféle Megállított s kezem nem tettem az ajtó Kopott kilincsére.

A hosszú folyosó egy keskeny sarkába Egy tíz éves kislány zokogott magába. ’Mi bajod aranyom? mért (sic!) a könny szemedbe?’ Színházba akarnék, s nem eresztenek be.’

Halvány, szőke leány volt, viseltes nagykendő Takarta be testét s apró piciny lába Kikéredzkedett a foltos cipellőből. Vigasztaló szóval fordultam hozzája: ’Ne sírj kicsi lányom, nem hagy el az Isten, Váltanék jegyet, lásd – de több pénzem nincsen. Annyira szereted a színházat?’

Kék szeme a leánynak könnybe lábadt, S alig hallhatólag, reszketve tördelte: ’Nem bácsi, nem, én még sose voltam benne. Apám idegenben keresi kenyerét, Sokszor megesik, hogy hétszám sincsen nálunk, Ilyenkor egy bácsi látogat el hozzánk, Ki cukrot ad nekünk, ha nem kiabálunk. Mi kezet csókolunk és pacsit adunk neki S a mamánk ezt olyan gyönyörködve nézi.

Minap meg egy melltűt hozott a markába, Pedig nem szolgált rá kedves szülénk mondom, Mert, tudja, mi volt a köszönete érte? Azt mondta: ne költs rám, édes kis bolondom. Aztán a bácsival elmennek színházba, Ma is ide jöttek, de nem kellett volna, Piciny kis öcsikém betegágyban fekszik, Szegénynek a torkát valami úgy fojtja.

Mikszáth Kálmán (Forrás: Wikipédia)

Én maradtam otthon a kis beteg mellett, De már sírni sem tud, olyan igen szenved. Beesett szeme a mamáját hívja, várja. S nem eresztenek be érte a színházba. Mondja a kis leány s bánatosan néz rám.

És én odaadtam néki a bilétám.”

Amint olvasható, nem konkrét színházi történetről van szó a címmel ellentétben, hanem egy rövid, de tragikusan velős társadalmi helyzetről. Lecsúszott egzisztenciájú, szétesett erkölcsű család tragikus helyzetképével találja magát szemben a színházba igyekvő kispénzű szerző, amely a síró kislány elmondásából világlik ki. A vers önmagáért beszél, ezért erre most nem térek ki, csak azt jegyzem meg, hogy a „torokfájós”, szenvedő kisfiúnak a korszak tragikus betegsége, diftériája, népnyelven szólván „torokgyíkja” volt, amely gyilkos kór volt: sorra pusztított sok gyermeket, mivel akkor még messze nem volt fölfedezve a gyógyító antibiotikum. Mikszáth Kálmán (1847-1910) szomorú novelláiból, de a korabeli leírásokból is kitűnik, hogy faluhelyen például egész utcák gyermekei pusztultak bele…

(Itt egy rövid önéletírást kell tennem. Életem folyamán háromszor (!) haltam meg majdnem, amikor életem egy hajszálon függött. Az elsőt idézem föl most. Egy éves koromban (!) szintén elkaptam a diftériát, méghozzá szamárköhögéssel súlyosbítva. Ebből régebben az egyik is halálos volt, én azonban, amint olvasható, meggyógyultam, mivel akkor már létezett erre gyógymód! Halványan ma is emlékszem (!) arra a jelenetre, hogy valamire /bizonyára műtőasztalra/ fektetve küzdök ismeretlen felnőttekkel /a kórház orvosaival/, de lefognak…)

 

1928: Solthy György, az új bonviván

Solthy György (Forrás: Hangosfilm – Wikipédia)

A már sokszor idézett Dunántúl (1911-1944), a helybéli konzervatív napilap 1928. október 6.-i száma „Színház” rovatában „Solthy György, a pécsi Nemzeti Színház új bonvivánja” címmel, október 5.-i keltezéssel jelent meg tudósítás.

Fodor Oszkár (Forrás: 100 pécsi évad 1995 – A szerző fotója)

„– Huszonnegyedik órában megoldódott a pécsi színtársulat bonviván válsága. A meddő próbálkozások után Solthy Györggyel, a budapesti Király Színház ünnepelt bonvivánjával sikerült Fodor Oszkár igazgatónak megállapodnia. Ez a megállapodás valósággal főnyereménye a pécsi színtársulatnak, mert Solthy Györggyel az élén a pécsi operett együttes fővárosi nívót képvisel. Solthy György szerződtetésének kulissza titkairól érdekes dolgokat sikerült megtudnunk. A Budapesten tartózkodó Fodor direktor a napokban elmondotta (sic!) Lázár Ödönnek, a Király Színház igazgatójának, hogy milyen kellemetlen helyzetbe került a társulata bonvivánkérdést illetőleg. Lázár Ödön erre kollegiális barátságból felajánlotta Fodor Oszkárnak, hogy állandó vendégként átengedi Solthy Györgyöt. Ugyanis a Király Színház idei repertoárja úgy alakult, hogy a férfi vezető szerepeket Kiss Feri és Tolnay Andor fogják játszani, és így Solthyt (sic!) a Király Színház huzamosabb ideig nélkülözni tudja.

Lázár Ödön színigazgató (Forrás: Wikipédia)

Fodor Oszkár a súlyos anyagi feltételek ellenére is örömmel kapott az ajánlaton, mert mindennél fontosabb számára az, hogy így a pécsi publikum igényeit száz százalékig tudja kielégíteni. Solthy Györgyöt nem kell felfedeznünk a pécsi közönség számára. Aki egy kissé figyelemmel kíséri a főváros színházi életét az tudja, hogy a fiatal bonviván a legünnepeltebb sztárok egyike, és nem érdemtelenül. Ideális bonviván jelenség, délceg, férfias, hódítóan elegáns, és ércesen csengő hangját csak behízelgő, décens (sic!) /decens, csinos/ játéka múlja felül. A múlt szezon nagy operett sikerei fűződnek nevéhez, és jelenleg a Puszipajtás férfi főszerepét játssza.

Móricz Zsigmond 1920 (Forrás: Wikipédia)

Solthy György, Erkel Gaby, Pintér Böske és a nagyszerű Bihary (Sándor)- Kormos (Ferenc)- Károlyi (Lajos) trió olyan operett-estékben részesítik a pécsi publikumot, aminőkben csak a régi békeévekben volt része. Ilyen operett és prózai ensemble (sic!) /együttes/ mellett kötelessége a pécsi közönségnek, hogy a legmesszebbmenőleg (sic!) támogassa az igazgatóságot művészi munkájában. Az előjelek után a harmónia már most is teljes a színház és a közönség között. Mert a bérlőközönség a tavalyihoz képest úgyszólván megkétszereződött. A földszinti páholyokat és zsöllyéket a város legelőkelőbbjei (sic!) bérelték ki, és ezzel biztosítva van a színházak ’theatre de para’ /színházon túli/ jellege.”

A Király Színház nézőtere -grafika (Forrás: Wikipédia)

Fodor (Fuchs) Oszkár dr. (1880-1950) színész, rendező, színműíró volt akkor a színigazgató 1927 és 1938 között. Nagy erőfeszítéseket tett színtársulata nívójának emeléséért, ennek keretében neves színészek idecsábítását nagyon fontosnak tartotta. Mivel abban a korban (is) nagyon népszerű volt a pécsi közönség körében az operett, és éppen az egyik fontos szereplőjét, a bonvivánt volt kénytelen nélkülözni, minden eszközt megragadott annak érdekében, hogy szerződtesse egy jó nevű képviselőjét. Solthy György (soltenaui Sterbenz Rudolf, 1904-1961) ekkor – amint az életrajza, és a mi újságcikkünk is tartalmazza – az akkori neves fővárosi teátrum, a Király Színház fiatal, de máris fölkapott bonvivánja volt. Egy huszárvágással és jó „színházi szimattal” a mi színigazgatónk egyenesen a budapesti színház akkori nagyhatalmú igazgatójához, Lázár (Schwarz) Ödönhöz (1873-1946) fordult, és a többit már tartalmazta a cikk.

Ismét állandó helybéli kútforrásunkhoz, a Futaky Hajna (1927-2011) által szerkesztett, a fővárosban, 1992-ben kiadott két kötetes összeállításhoz („A Pécsi Nemzeti Színház műsorának repertóriuma bibliográfiával /1895-1949/”) fordulok.

Pécsi Nemzeti Színház, 1920. Képeslap (Forrás: Csorba Győző Megyei Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

Eszerint színházunkban az 1928/1929-es évadban énekes bonvivánként vették számításba. Bruno Granichstädten (Granichstaedten, 1879-1944): „Császárné” („Auf Befehl der Kaiserin”) című 3 felvonásos operettjében vendégszerepelt Erkel Gabival (Gabyval) együtt az 1928. december 9.-i délutáni előadáson. A mű szövegét Leopold Jacobson (1878-1943) és Robert Bodansky (Bodanzky, 1879-1923) írta, magyarra Gábor (Greiner) Andor (1884-1953) fordította, a pécsi előadást G. Nagy Tibor vezényelte, Sugár (Stärk) Gyula (1890-1944?) színész-rendező rendezte. Rendezőként debütált Móricz Zsigmond (1879-1942): „Nem élhetek muzsikaszó nélkül” című 4 felvonásos vígjátékában, a társrendező maga Fodor Oszkár volt. Az előadást 1929. április 7-től 13-ig és 16-án este, április 14.-én és 24.-én délután játszották. Fölújítására 1931. november 11.-én került sor.

Összegzésként, ennyi év távlatából elmondhatjuk: az újságcikk túlzott, amint azt a későbbi történések mutatták, amikor nagy szenzációként harangozta be őt, és mint később kiderült, egy előadáson vendégszerepelt csupán ebben a szerepkörben, és egy közös rendezése futott a pécsi színház műsorán. Később őt más előadásokon Várady Lajos helyettesítette. A Király Színház említett művészei, Kiss Ferenc (Feri, 1893-1978) színész és Tolnay Andor (1895-1943) színész-színigazgató jelentősebb pályát futottak be. Az ő színészi pályája 1945 után teljesedett ki, számtalan film szereplője volt 1940. és 1954. között.

 

Korabeli Pécs térképe (Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Megyei Levéltára)


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS