Olvadáspontig hevítve – 2. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Olvadáspontig hevítve – 2.

Mecseki a művezető irodájából jött. Messziről lehetett látni az arcán, történt valami. Széles mosollyal sétált végig a műhelyen. Balogh vette észre először. – Mi újság, pajtás? – kérdezte kíváncsi arccal. – Most mondta a főnök, megyek hegesztő tanfolyamra! – Micsoda? – Hegeszteni! – egy kis szünetet tartott, majd folytatta: – A tanfolyam a jövő héten indul!

Nem akart hinni a fülének. Pont ezt a fickót tudták kiszúrni? Persze, mert ez a Mecseki olyan bamba, hogy az már nem is lehet igaz. Ott melózik a csőszerelőknél évek óta. Egyszer aztán megemlítette a művezetőnek, annak a két ballábas „őrmesternek”, aki csak pofázni meg ordítani tud, mint egy kimustrált baka, hogy hegeszteni szeretne. Aztán ezt sem ő találta ki, csak úgy magától, mert erre képtelen. Balogh tudta, hogy Ernőtől hallotta, aztán elpofázta és most őt jelölték ki.

– Hallod ezt, Ernő? – kiáltott a zajban Balogh. Ernő közelebb lépett. – A „tudós úr” – mutatott Balogh a pislogó Mecsekire – hegesztő tanfolyamra megy! – Tényleg? – kérdezte felvillanyozva Ernő. – Igen! – Ez nagyszerű! Végre! Erre vártam! – lelkendezett. Valami furcsa bizsergető melegség futott át a testén. Most talán minden sikerül. – Ki megy még? – kérdezte. – Csak én! – mondta határozottan Mecseki. – Az őrmester mondta! Kell egy hegesztő, és mi magára gondoltunk – szavalta kissé emelt hangon, elégedetten. – Miért csak egyet küldenek? – kérdezte egy fiatal fiú. – Félnek, hogy órabért kell emelni! – Én úgyis itt hagyom ezeket! – jelentette ki egy szürke overálos férfi, de ebben a helyzetben nem gondolta komolyan. – Csak tudnám, ki döntött így? – kérdezte Balogh. – Biztos a munkaügyes! – Vagy az „őrmester”!

Ernő felment az üvegkalitkába. A művezető a papírjait rakosgatta, fekete keretes szemüvege ott lógott az orra hegyén. Csak egy pillanatra nézett Ernőre, úgy kérdezte: – Mi újság, katona? Nagyot nyelt, érezte idegességében kiszáradt a torka. – Szeretnék valamit kérdezni. – Tessék, miről akar beszélni? – folytatta, de továbbra sem nézett fel a papírjai közül. – A hegesztő tanfolyamról… – kezdte Ernő. – Arról nincs mit! – Azt akarom megtudni, mikor indul? – A jövő héten! – Számíthatok az ígéretére?  – Azt hiszem nem! – mondta és lapozgatni kezdett a papírok között. – Miért?

A kérdés élesen csengett, olyan élesen, hogy erre már oda kellett figyelnie az „őrmesternek”. Felnézett, homlokára tolta szemüvegét. Így négy szemmel nagyon nevetségesen hatott. Ernő szánalmasnak látta most ezt az embert. Nézte az arcát és tudta, ő csak azt teszi, amit fentről mondtak neki.

Ernőben forrt a tehetetlen indulat. Most jött el az a pillanat, amelyet annyira várt, aztán bezárulnak a kapuk körülötte, valamilyen sületlen intézkedés miatt. Úgy érezte, hogy belökték az arénába és az első döfést is megkapta egyúttal. – Kell valamilyen megoldást találni! – mondta és köszönés nélkül kijött a kalickából. Az „őrmester” értetlenül nézett utána egy ideig, aztán sokáig csóválta a fejét, szótlanul.

Egyenesen az emeletre ment. A munkaügyest kereste, de az ajtóban a titkárnő megállította:

– Most nem lehet bemenni! Tárgyalnak!

Ernő megállt az iroda közepén, mérgesen nézte az alacsony, fekete hajú titkárnőt, aki egy kicsit megszeppent indulatos arcától. – Fontos ügyben akarok beszélni Tóth úrral! – mondta határozottan, kissé emelt hangon. – Tessék várni! – emelte fel az úját figyelmeztetőleg a titkárnő és leült egy székre, keresztbe tette lábait. A mozdulat során rövid szoknyája egészen felcsúszott. Formás combjai kivillantak, de Ernő erre most nem figyelt, az ő gondja fontosabb volt mindennél.

Hosszú percek teltek el, ahogy ott ült az ajtóval szemben, várva, hogy kinyíljon. Már többször arra gondolt, feláll és kimegy innen. Miért is csinálja ezt az egész cécót? Úgy látszik, semmi értelme. Nem lehet, és kész! Be kell látnia. Aztán az jutott az eszébe, hogy a múltkori termelésin beolvasott az „őrmesternek” az anyagellátásról. A főmérnök is hallotta, biztosan neki sem tetszett és most itt a retorzió. Ezek a gondolatok cikáztak fejében, amikor összegzésként az jött ki belőle: – Nem vagyok én gyáva nyúl! Nem futamodok meg! Magyarázatot kérek! Egy kicsit megizzasztom ezt a Tóthot!

Az ajtó hangtalanul kinyílt és a távozó férfi után megjelent Tóth, a munkaügyes. – Rám vár? – kérdezte Ernőt. – Igen! – válaszolta határozottan. – Tessék, jöjjön be! – invitálta.

Ernő belépett a széles és világos irodába. Középen hosszú tárgyalóasztal, mögötte íróasztal, diófából. Mind a ketten rövid udvariassági formulák után, leültek. Tóth cigarettával kínálta, Ernő némi habozás után elfogadta, rágyújtottak. Fújták a füstöt, lassan az egész helyiség megtelt vele. Tóth nem szólt, csak a szemével biztatta Ernőt, kezdje már el. Ernő megszólalt: – A hegesztő tanfolyam ügyében jöttem! – Milyen formában? – Ígéretedet kaptam, az első tanfolyamra én megyek! Tóthot nem lepte meg a felvetés, csak annyit mondott: – Számítottam magára! – még hozzá tette: – Csak egy főt tudunk elküldeni! – Miért nem lehet többet? – kérdezte Ernő. – Nincs szükség többre! – összegezte Tóth és hosszan fújta a füstöt Ernő felé. Ernő úgy érezte, bosszantani akarja ez az ember őt. Könnyű neki, nem az ő bőrét viszik a vásárra. Róla van most szó. – Akkor miért ígérték meg? – hangzott a kérdés. – Változtak a dolgok! – mondta magyarázatként Tóth. – Erre tettem fel mindent, nekem szükségem van erre a vizsgára! – mondta Ernő és felállt a széktől. Tóth egy kicsit megszeppent, érezte, ez a kérdés még nem eldöntött, át kellene beszélni. – Nem kell fizetni a vállalatnak! A költségeket vállalom! – intett kezével Ernő. Tóth gondolkodott egy kicsit. – Nézze, ha megszerzi a hegesztő képesítést, úgysem marad nálunk! – próbált érvelni. – Csak segédmunkás lehetek maguknál? – Várja meg a következőt! – próbálta enyhíteni a helyzetet a munkaügyes. – Érjen térdig a szakállam? Ez a kérdés egy kicsit furán hatott. Tóthnak idegesen remegett a szája, nem tudott szólni, de mire rendezte gondolatait, Ernő megfordult és kemény léptekkel visszament a műhelybe.

Szótlanul dolgozott tovább. Kettőkor megfürdött és hazament. Üldögélt egy darabig a szobában, majd felöltözött. Járta az utcákat, céltalanul. Meglátogatta az ismert presszókat, kocsmákat. A megivott kisfröccsöktől először jókedve kerekedett. Később döbbent meg, hogy mindenütt a lányt keresi, de Ágnest nem találta sehol. Nyugtalanná tette eltűnése. – Pedig vele jól alakultak a dolgok! Aztán egyszer csak vége! Este már nem bírta tovább, becsengetett a házba. Tibi nyitott ajtót. – Ágnes? – Nincs itthon! – Hová ment? – Nem mondta meg! – mondta Tibi és még hozzátette: – Táska volt nála, de anyu sem tudja! Szótlanul álltak az ajtóban, majd Ernő megfordult és kezét Tibi vállára tette: – Szia! – mondta és lement a lépcsőn.

Ahogy ott állt a kihalt utcán, egyedül, semmit sem értett az egészből. Sőt kuszáltabb lett minden. Úgy érezte, értelmét vesztette ez a szakmáért folytatott harc is. Éjfél után fáradtan esett az ágyba.

Másnap Tóth szó nélkül aláírta a hozzájárulást. Ahogy kezébe vette a papírt, sokkal könnyebbnek érezte magát. Talán azért, valami mégis rendbe jön, csak tanulni kell. Mezei ígérte, segít, arra mindig szakítanak időt. Ha akarja, ma kettőkor is gyakorolhatnak, legalább egy órát. Mezei biztatta: – A dolgokat olvadáspontig kell hevíteni! – mondta és megveregette Ernő vállát. – Menni fog ez, biztos kezed van!

Négy óra volt, amikor kilépett a melóhelyről. Elsétált a villamos megállóba. Várt, ahogy megfordította fejét, Ágnes ott állt vele szemben, az utca túlsó oldalán…

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS