Amikor nagyon érzem
a rosszat köröttem,
és tudom, nekem élnem
kell mégis, mert meghalni,
úgy istenigazából
csak egyszer lehet,
napokra bontom
a halál pillanatát,
és virrasztós éjszakákon
számolok le vele.
Minden mozdulatom
amnéziát színlel másnap.
Apró repedések érnek
a szívem falán, a tudat
lassan fárad síkos
tévedésein, aztán
naponta megtépi
kinövésre szánt
földi álruhám.
Jaj nekem!, ha azok
az álmok egyszer ragtalan
maradnak, és toldalékok
nem toldanak a kiürült
jelenre, és jaj nekem,
ha egy holnap reggel
a párolgó kávé illata már
nem kábít, nem hoz
érzéscunamit, és zigótás
éjszakámból nem ébreszt
fel többé a túlélés
trüffel ideája!
Hozzászólások