Hurrá, nyaralunk! A nyaralás első napja a barátságos kisvárosban, különleges pillanat, vissza nem térő hangulat. A város afféle átmenet a nagy-kisvárosok és a kis-nagyvárosok között, él és lüktet itt a határ közelében, csöndje és zaja éppen annyira van, amennyire egy városban muszáj lenni csöndnek és zajnak. Ez a város a történelem egy sötét időszakában már szinte az ország fővárosa volt, talán minden másképp alakul, ha az is maradt volna.
Most pedig vadászunk színek és szagok után, mert minden városnak megvan a maga saját színbirodalma és szag-országa, hangvilága és arcgyűjteménye. És persze íz-hadserege, a helyi ízek ragadják meg és tartják fogva a városba látogatót legelőször, és engedik el legutoljára. Tegyük hát ki magunkat ennek az íz-támadásnak, a hőmérő úgyis a harminc fok közelébe mászott!
Apró terecske formáz háromszöget, két nagy meg két kis utca gabalyodik itt egymásba, kell egy kis pihenőhely szemlélődésre, erre néhány satnya bokor meg két rozoga pad szolgál. A terecske közepén kagylóforma medence, szabálytalan két félgömb kerekedik egymásba, ahol a félgömbök találkoznak, műszikla emelkedik, talán méternyi magasra. A szikla tetején csövecske, a csövecskéből szivárog a víz, mohos utakat rajzol ki magának a sziklán a lefolyó patakocska. A medencében arasznyi a víz, akár bokáig is ér, a járókelők talán inkább így mérik a vízállást hőség idején.
A téren vendéglő, a vendéglő előtt tarka napernyők, asztal székekkel, az ernyők nyolcszögletű, furcsa árnyéka az aszfalton. A szélső ernyő már a kis medencére veti árnyékát. Oda ülünk, hallgatjuk a városka csendjét és zajszavát, lessük a napot és az árnyékot, figyeljük a sürgölődő pincért – halmozzuk az élvezeteket.
Akkor jelent-e meg a kisfiú, vagy már egy perccel előbb, magam se tudom. Csak arra figyeltem föl, hogy a befőttes üvegből a medence vizébe tessékeli át a halakat. Kis aranyhalakat, tarka színű, pettyes, fátyolos, vitorlás halnépet. Óvatosan és biztos mozdulatokkal, mint aki régtől fogva csinálja.
Olyan nyolcéves forma fiú volt, rövid hajjal, fürkésző szemmel, takarékos mozdulatokkal. A medence peremére térdelt, nézte a halak futását, és mintha beszélt volna hozzájuk, de ezt a városi zajban nem hallottam biztosan.
– Mit csinálsz a halakkal? – kérdeztem felé fordulva.
– Lehoztam őket otthonról, hadd ússzanak nagy vízben – volt a fiú készséges válasza.
– Miért kell őket nagy vízben úsztatni? – kérdeztem csodálkozva. – És ez olyan nagy víz?
– A legnagyobb a környéken! – Körülnéztem, biztos igaza van a fiúnak. – Otthon egy kis üvegkalitkában laknak. Ennyi halnak az kicsi. Minden nap lehozom őket.
– Lehozod, aztán visszaviszed? – értetlenkedő volt a mondat, de különös a látvány is. A halak ahányan voltak, annyifelé úsztak széjjel a beton medencében. Be a középre, keresztül a szikla árnyékán, a kagylóperem közelében, együtt és külön-külön. Kicsi, apró halak az arasznyi mély műtengerben. A kisfiú tovább beszélt, miközben le nem vette szemét a halakról:
– Így nyáron csak ketten vagyunk otthon Matilddal. Ő mindig azt mondja, játsszam a barátaimmal, menjek el a könyvtárba, vagy járjak a városi strandra. De én inkább a halaimmal szeretek lenni. Nélkülem olyan magányosak.
– Azért vagy itt velük, hogy ne legyenek magányosak? És ki a Matild? – az első kérdés kíváncsiságból fakadt, a második tolakodásból. De majd ő elmondja, ami rám tartozik.
– Most nem magányosak, látják, hogy itt vagyok velük. Akkor megnyugszanak. És szeretnek itt, a napos medencében fürödni. Matild valójában a nagymamám, de mi csak Matildnak hívjuk. Otthon ő van velem, de Matild nem szereti a halakat, és mindig sajnál engem, hogy egyedül vagyok.
– És nem vagy egyedül?
– Hát vagyok, amikor vagyok. Anyánk nyáron pótvizsgázókat tanít az iskolában, apánk néha elvisz magával az erdészetbe.
– Mit csinál édesapád az erdészetben?
– Ő ülteti a fenyőfákat. Kis fenyőket, sorba, apró gödröcskékbe, mintha tányérba tenné mindegyiket. Ott, arra, a hegyoldalban, ahol a teraszok vannak – magyarázza, és jobbjával elmutat a távoli csemetekert felé, de balkeze a vízben pancsol, mintha valamiféle jelet adna az úszkálóknak. Aztán folytatja: – Én meg leülök a fenyősor végéhez, és nézem, nem lóg-e ki valamelyik a sorból. De nem lóg ki, apánk tudja úgy ültetni, hogy mind takarja egymást. És amikor legközelebb kimegyek, megnézem, mennyit nőttek a fenyők.
– A fenyők lassan nőnek, nagyon lassan. Sokára lesznek nagy fenyők! – mondom a gyereknek, és már nem is tudom, a csodálkozás vagy a kíváncsiság nagyobb-e bennem. A széket az árnyék-nyolcszög széléig húzom, hogy szemlélője legyek az aranyhalak napi szabadság-félórájának. Futó kis torpedók a vízben, sötéten vibráló árnyak a medence alján, a felszínen kis körkörös örvények keletkeznek, távolodnak és csendesednek el, amint egy-egy aranyhal a vízszín fölé ugrik.
– Hány halad van? – kérdezem, a fenyőcsemetékről ismét a felügyelt védencekre fordítva a szót.
– Most csak ez a nyolc. De volt már tizenhárom is.
– És a többivel mi történt? – érzem a válaszából, hogy el akarja mondani a halak sorsát. Vagy a magáét?
– Az egyiknek szerelmi bánata volt és belepusztult. Anyánk mondta, hogy biztosan így lehetett. Ott találtuk az üvegkalitka sarkában, a hínárok között, fönnakadva.
– És édesanyád honnan tudja ezt?
– Anyánk tudja az ilyesmit. A másik meg öngyilkos lett, kiugrott az üvegkalitkából, azt mondják, a halak így csinálják – üvegkalitkának mondja az akváriumot, már szinte mosolygok, de a halak öngyilkossága valamiképpen riasztóan hangzik a nyolcéves gyerek szájából.
– És volt olyan, hogy kettő fölfalta egymást. Lehet, hogy egy apahal a fiát. Anyánk erre is azt mondta, van ilyen a halaknál.
– Bizony van. Halaknál van… – nézem a tiszta szemű gyereket, aki magányos nyaraihoz néma társakat keres, akik meghallgatják. Aki a halakon keresztül mintha az emberek világába is kapna némi eligazítást. – Akkor te afféle kis „halak pásztora” vagy! – azért mondom inkább, hogy elmosolyodhassak. De a fiú komoly marad.
– Ezt mondja mindig Matild is – most közelebb húzódik, időnként rám emeli szemét, de mindannyiszor visszairányítja a halak felé. – Egyszer meg az egyik halam elveszett. – ezt most már magától meséli, mint izgalmas kalandot, sőt, talán, mint büszkesége tárgyát. – Még vagy két hete egyszer este otthon megszámoltam őket és az egyik halam hiányzott… – megáll a beszédben, szemével-ujjával számba veszi az állományt, és rámutat végül az egyikre. – Az volt, az a lebegő vitorlás. Nem volt a kalitka kövei között, se a hínárban. Sajnáltam volna, ha elvész. Ne vesszen el, ha már az én halam lett. Mert biztosan tudtam, hogy megvolt, aztán egyszer csak nincs meg. Az én hibám, ha elvész. Bár, hát, nem kérdezi soha senki, megvannak-e a halaim, vagy hogy hányan is vannak. Anyánk se kérdezi. Apánk se… Mondtam akkor Matildnak, el kell most mennem sürgősen valahová, de akkor már sötét este volt, nem akart elengedni. Kénytelen voltam a kamrán és a kerten át kiszökni, a befőttes üveggel, látja, abban szoktam őket hozni és vinni. Meg a zseblámpámat is hoztam magammal. Eljöttem a sötétben a medencéhez. Leültem ide a kőre, és kezdtem keresni a halat. Nem láttam, merre van, talán aludt valahol. A lámpámmal körbe-körbevilágítottam az egész medencét, de nem volt sehol. Na, mondom, ennek vége, ezt biztos elvitte valaki. Akkor a lámpát a kőnek támasztottam, hogy a fénye a vízre essen, de csak egy kis karikában. Vártam egy ideig és egyszer csak látom, ott úszkál a fényben, ott, egy helyben. Talán várta valahol megbújva, hogy majd érte jövök. Benyúltam a hálóval és a befőttes üvegbe tettem. Mondtam neki, hogy ne szökjön el máskor, aztán indultunk haza. Matild már keresett mindenfelé, mondtam, hogy a halam elveszett és el kellett menni a medencéhez.
– Ilyen értelmesek a halak? Vagy így ragaszkodnak hozzád?
– Megszoktuk egymást. Nálam nélkül biztos ők is unatkoznának – közben telt az idő, kézfejemmel megpacskoltam a vizet, a déli nap alaposan fölmelegítette. A kisfiú elővette az apró hálót, vizet tett a befőttes üvegbe. – Na, gyertek, máma már nagyon meleg van – a víz alá süllyesztette hálócskáját, és lassan mozgatva közelítette meg a halakat. Kiemelte az egyiket, az állat alig tett mozdulatot a hálóban, a fiú az üvegbe borította. Aztán a következő, a harmadik, talán kettő ficánkolt, a többi engedte, hogy begyűjtsék őket. Megszokták már biztosan a hálót, a medencét, az utaztató befőttes üveget a kisfiú kezében, meg az otthoni hínáros üvegkalitkát. Ez volt a világuk, talán tágabb világ, mint a legtöbb halnak. A kisfiúnak? Talán neki is… Fenyőcsemeték, halivadékok pásztora volt.
A kisfiú megszámolta alattvalóit, a nyolc hal ott zsúfolódott egymáshoz zárva a gömbölyű kis üveggömbben. Ahonnan nem lehetett elszökni, ahol nem lehetett elbújni.
– Jó napot! – a kisfiú elköszönt, figyelmét már csak védenceire fordította. Az árnyék-nyolcszög elhúzódott a fejem felől, visszahúztam székemet a napernyő alá, elfordultam a medencétől, a műsziklától. Különben is, a pincér hozta az ebédet. Halászlevet, sok paprikával.
Valahogy… most nem kívántam igazán!
Hozzászólások