Fölálltam volna, és szóltam is
volna valamit, de nem ébredt
föl bennem elég erősen az akarás,
észrevétlen eltűnt a pátosz,
és a tűzhöz a farakás, a nagy érzés:
megosztani veletek.

Így ülve maradtam, mert csöndes
közönyt láttam: csak úgy éppen
itt vagyok – állapotot, még soha
át nem élt napok, erről miként is
szólhatok, úgy sem értenétek,
kipipált bejegyzés lennék csak felétek
a napi programon , fekete keretből
lógnék, mint értelmetlen sorok
a fagylalt és két sütemény után.

De hát idén is elkéstem,
ahogy eddig mindig.
Már megint megszólaltak
a Harangok, és nem álltam ott,
ahol kellett volna, hiába sírtam el
magam, dühömben, sehol egy
parkoló, akkor még reméltem,
kezemben csokorral,
a sorból ezzel is kilógtam,
s míg vártam, hogy
elcsendesedjenek,
futottam, siettem,
majd közeledtem,
s az idő telt,
s lassan kihűlt a harag,
elült az az érzés,
és a szomorú hiányérzet,
ami utána maradt
bennem az lett a konok.
Pedig egész délelőtt,
erre az: itt vagyok,
veletek együtt
– ünnepre készültem,
amivel végül is
magamra maradtam.

És mégis, a bűnös én vagyok,
mert akkor is szólnom kellett
volna értük és miattuk, Róla,
hisz’ vannak dolgok, amiket
nehéz meg nem érteni.

Megosztás

Tweet