Dióskalács mazsolával • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Dióskalács mazsolával

 

Megigazította feje alatt a vízzel telt kólás palackot és megszólalt:
– Úgy megkívántam egy finom, foszlós kalácsot…
– Akkor vegyél magadnak – így a társa.
– De én diósat akarok, jó kétujjnyi töltelékkel, teteje mazsolával megszórva. Olyant ma nem lehet kapni.
– Dehogynem! Most mindenfélét lehet kapni a plázákban, még rumeszenccel meglocsolt kókuszost is.
– Csak olyant nem, amilyent az én nagyanyám sütött minden karácsonyra. Ahhoz művészet kell, apám, nem ilyen futószalagon tákolt kotyvaszok, amilyeneket mostanság piacra dobnak.
Gyermekkoromban mindig én segédkeztem nagyanyámnak, amikor kalácsot sütött. Hajnali négykor kelt, begyújtott a kemencébe, s mire én feltápászkodtam, már javában dögönyözte a tésztát. Még most is látom „lelki szemeim” előtt, amint fehérkötényesen, könyökig feltűrt ruhaujjal püföli, csapkodja a hólyagos masszát s néha megtörli verejtékező homlokát csak úgy kézháttal, hogy ne cseppenjen bele a tésztába.
Nekem csak rövid, csattanó utasításokat adott: töltsed a tejet, most jöjjön a kovász, még tégy egy csipetnyi sót, rakd meg a tüzet, meg hasonlókat. Szóval az ilyesmit nem lehet elfelejteni, főleg a dió meg a vanília illatát, amikor nagyanyám felsorakoztatta a kisült kalácsokat a gyúródeszkán s hagyta hűlni másnapig egy fehér gyolcs alatt. Hát az valami mennyei volt, valósággal fürödtem az illatos párában.
– Álmodozz csak, álmodozz! Lehet, hogy nem éppen olyan a bolti kalács, mint anno a nagyanyádé, de ez is megteszi, ha már olyan nagyon kívánod. Vegyél egyet!
– Köszönöm szépen. Milyen könnyű utasításokat adni: vegyél egyet! – fordítja ki üres zsebeit a mesélő és elkacagja magát. A másik rátercel. Aztán addig kacag a két hajléktalan ott, a híd alatt, amíg peregni kezd a könnyük.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS