Levegő, napfény, víz, föld. Lételemeink. Amik annyira természetesnek tűnnek, hogy csak akkor ébredünk fel egy egész életen át tartó álmodozásunkból, amikor egyik-másik ezek az elemek közül sérül, ne adj isten eltűnik. Csakhogy mi is beleszületünk ebbe a természetbe és akarva-akaratlanul nyomot is hagyunk magunk után. Itt kezdődik a mi szerepünk: vajon milyen nyom marad utánunk? A távoli őseink, a mai tudásunk és a feltárások szerint még természetközeli életet éltek. Talán ők nem ártottak annyira, mint azt mi, mai emberek tesszük.
Akad pár elkötelezett ember, aki naivan, vagy csak kötelességtudatból arra szánja el magát, hogy meghúzza a vészharangot. De a vészharang hangja legtöbbször elvész a modern civilizáció hamis szimfóniájában. Majd valaki más, a következő generáció meg fogja tenni a kellő, szükséges lépéseket, biztatjuk magunkat. És közben a levegő, a víz egyre szennyezettebbé válik, a napfény füstködön át érkezik a szülőföldünkre.
Nemrég egy ilyen figyelemfelkeltő verseskötet jutott el hozzám. Luciano Maia brazil költő verseit Elena Lilana Popescu román tolmácsolásában olvashattam el az Adunarea râurilor című kis kötetben. A Jaguaribe folyó – ki ismeri ezt dél-amerikai kontinenst átszelő nagy folyamok mellett eltörpülő folyót – a költő kedvenc folyóvize ihlette gondolatok mentén egy egyetemes „folyó-találkozóra” kerül sor.
A világ kisebb-nagyobb folyói és folyamjai egy közös kiáltvánnyal fordulnak a föld lakossága felé. A 2020-ban Braziliában megjelent kötet egy vészkiáltás, segélykérés, ami fel kellene ébressze bennünk, a világ mai lakóiban a lelkiismeret szavát. Talán még nem késő, még mi is tehetünk a saját- és a következő generációk érdekünkben/érdekében.
A kötet első felében a költő egy könyörgéssel is felérő hosszabb verset írt a világ (szinte) minden folyójához, míg a kötet második részében kisebb versek kerültek, kis gyöngyszemek, egy olyan távoli világból, amik számunkra mindmáig rejtve maradtak.
Egy olyan lépésre szántam el magam, ami számomra is egy újabb kísérlet. Mi volna, ha a portugálból román nyelvre lefordított egyik kis verset én tovább fordítanám magyar nyelvre?
A kisördög arra ösztökélt, tegyem meg. Hát, íme az eredmény: a fordítás fordítása.
Zâmbetul unui spic
Apa întoarsă din ocean în râu
îşi prezice încă de la izvor destinţia
fiind din nou înghiţită sălbatic
de mare, băutor aspru şi rece.
În pustietatea celui mai retras sertao
un bătrân îşi extinde privirea fragilă
spre răsărit şi cu suflet de copil
visează la umila lui recoltă.
Când ploaia sărută în cele din urmă pământul
bucuria din ochii bătrânului
va merge să ude vecinătatea prietenă.
În ciuda faptului că este mereu în trecere
apa îi oferă o imagine
în care se deschide zâmbetul unui spic.
Egy kalász mosolya
Az óceánból a folyóba visszatérő víz
immár a forrásból megjósolja úticélját,
tudja, hogy újra vadul elnyeli a tenger,
a kemény és hideg iszákos.
Egy sertao legeldugottabb pusztaságában
egy öregember kelet felé szélesre tárja
törékeny tekintetét s gyermeklélekkel
szerény termésről álmodik.
Amikor az eső végül a földet megcsókolja,
az öröm az öreg szeméből
benedvesíti az imádott környéket.
És annak ellenére, hogy mindig csak elhalad,
a víz egy képet ajándékoz neki,
amiben egy kalász mosolyra fakad.
sertao: félsivatagos terület
A mintegy 80 oldalas – a Pelerin kiadó gondozásában megjelent – kis verseskötet egy olyan szívhez szóló pogány imádság, ami jó lenne, ha mindnyájunkat elgondolkoztathatna. Még nem túl késő. Vagy amíg nem túl késő?
Hozzászólások