Ronda egy história volt. Ronda, mert érthetetlen. Logikátlan. Ha meg mégis volt logika benne, akkor pedig egyenesen félelmetes. Hogy mik történnek manapság!
Már az első nap is furcsán indult. Marci megérkezett – és mégsem érkezett meg. Vagyis, hát, megérkezett, de a másik oldalon szállt ki a vonatból, nem az állomás oldalán, ahol nagymama várta. Ilyen persze előfordul olyan gyerekkel, aki először jár egy faluban. De Marci nagyon jól tudta, melyik oldalra fog esni az állomás, ezért szállt le a másik oldalon. Szándékosan. Letette maga mellé a csomagját, leguggolt a csomag mellé, és a vonat alatt nézte nagyanyját, amint tanácstalanul jár–kel a vonat mellett, és az unokáját keresi, aki nem érkezett meg. – Talán még a kezét is tördeli! – állapította meg Marci. Nem nevetett, hiszen nem idétlen tréfát csinált, amit azért egy nagymamával meg lehet csinálni. Nem, kísérlet volt ez, a javából. Aztán a vonat elment, Marci vette a csomagját, főhajtással köszöntötte nagymamát, aki örült az elveszett és megkerült csemetének, és elindultak hazafelé.
– Add ide a csomagodat, Marcikám! – kérlelte nagymama, és a bőrönd füle után nyúlt.
– Az én csomagom, az én terhem! – és eltolta nagymama kezét Marci. – Egyébként Martin a nevem. Martin, így hívjon mindenki! – tette hozzá nyomatékkal. Vállára emelte, majd a fejére igazította méretes bőröndjét. Nagymama még kétszer akarta elvenni unokája csomagját, de ő mindannyiszor elhárította a közeledést.
– Martin vagyok! – közölte nagyapjával is, aki kedélyes hátba veregetéssel fogadta, de még egy barackot is készült adni a fejére. – Hogy a külföldiek is megértsék és megszólíthassanak.
– Nagyot nőttél, Mister Martin! – nevetett nagyapa, csak megadta a barackot, aztán visszament a rendelőbe, és betegei után nézett.
– Gyere, csomagoljuk ki a holmidat! – nagymama a gyerekszoba heverőjére kuporodott, és mosolyogva fürkészte Marci vonásait.
– Az én holmim, az én dolgom! – válaszolt Marci, és állt egyenesen, akár a cövek.
– Ez volt édesanyád lányszobája. – emlékezett nagymama, és fejével elmélázva bólogatott. – A vonásaid, mintha csak őt látnám magam előtt. Csak a te hajad rövidebb, ugyebár.
De Marci szája penge vékonyra húzódott: – Én magamra akarok hasonlítani. Senki másra! – azzal elfordult, a bőröndöt a sarokba vonszolta, és elé állt. Két hideg, kék szem nézett nagymamára, nem a lánya ibolyaszínű szeme volt, az idők távolából.
– Furcsa ez a gyerek! – kockáztatta meg délután, amint a kávét kortyolgatták nagyapával.
– Ez egy ilyen gyerek! – felelt az öregúr. – Manapság ilyenek a gyerekek.
Nagymama válaszolni akart, de meghökkent attól, amit mondott volna. Inkább nem szólt semmit, összekapta a kávés csészéket és nagy csörömpöléssel kihurcolta a konyhába.
Marcit a szalonban találta, összekuporodva ült a karosszékben, ugrásra készen, mint aki figyel valamit. Szemét arra a fából faragott néger figurára függesztette, aki a kezében tálcát tartott a gyufának, a tálca aljára pedig a tűzpiszkálót és a parázsfogót lehetett akasztani. A figura szeme fehéren világított, ajka pedig piroslott, akár a rubin.
– Ismerkedj meg Johnnal, ő a mi néger inasunk! – nevetett nagymama, és meglódította a tűzpiszkálót, hadd himbálózzék.
– Színes bőrű, nagymama, színes! – Marci megállította a végén görbe vasvesszőt, és visszament a gyerekszobába. A heverő közepén cirmos macska kuporgott, önfeledten mosakodott, az ágy rugói megnyikordultak a ritmusos mozgástól.
– Egy macska került a szobámba! – közölte az eseményt tárgyilagosan nagyanyjával.
– Flótás. Oda telepedett az ágyadra – nagymama nevetett, és éppen mondani készült, hogy majd kiteszi azt a cirmos szűrét.
– Beengeditek a lakásba? – kérdezte Marci, és hangjában sem csodálkozás, sem fölháborodás nem érződött. Mint aki túl van már mindezen, és inkább kötelező udvariasságból kérdez.
– Hát, hiszen bejön az magától is. Azért éjszakára a kamrában a helye. Tartson őrjáratot az egerek között – magyarázta nagymama, de aztán elharapta, ha akart még valamit mondani.
Délután együtt mentek a boltba, a szembejövők üdvözölték az idős doktornét, ő meg barátságosan visszaköszönt mindenkinek. A kezét Marci vállán nyugtatta, mint aki egy kicsit büszkélkedni akar valami váratlanul szerzett kincsével. Marci minden szembejövő nevét megkérdezte és elismételte.
– Akkor ez szlovák, ez meg német! – állapította meg a névalakról, többnyire helyesen. – Tud vajon az anyanyelvén? – számonkérés több volt a kérdésben, mint érdeklődés.
– Ugyan, te, magyarok ezek, a hetedik öregapja volt neki tót meg sváb. De az is lehet, hogy tudja a nyelvet. Sose hallottam másként beszélni, mint magyarul – nagymama időnként ránézett az unokájára, a kezét is végig-végighúzta a sörtekemény szőke hajon, miközben egyre jobban feszengett, nehogy megszólítsa valaki.
Visszafelé jövet, a küszöbön ismét csak Flótásba ütköztek, a macska fürkészve nézett Marci szemébe, a fiú hang nélkül kikerülte, és becsukta mögötte a konyhaajtót.
Vacsora után vendégek érkeztek, Mihók Antal, az állatorvos és Tamás Ferkó, nagyapa ősrégi barátai. Vidám két falusi figura, régen nyugdíjasok, az esti kártyaparti elengedhetetlen tartozéka volt az életüknek. Meg a pohár bor, meg a rakott kenyér, ahogy a szendvicset nevezték. De valójában maga a társaság.
Mihók Antal harsányan köszöntötte a kisfiút, a százszor hallott kérdés röppent is már Marci felé: – Aztán mi leszel, ha nagy leszel? Futballista, vagy mozdonyvezető?
– Utálom a futballt! – közölte egy pillanatnyi szünet után Marci. – A mozdony meg egy koszos gép, fűtse, akinek másra nincs esze…
– Hát akkor? – kérdezte az elképedt Mihók Antal.
– Helikopter… – tagolta a fiú a szót, de Mihók Antal közbevágott.
– Helikopter, az is jó, csak kormány legyen benne, ugye!
Marci megsemmisítő pillantást vetett Mihókra: – Nem képzeli, hogy beleülök, Mihók úr?!
– Tóni bácsi! – javította ki nagymama súgva a fiút, de az, mintha nem is hallotta volna.
– Én csak eladom, rábeszélem a vevőt. A pénz lesz az enyém. Megvannak hozzá a módszereim – nyilatkoztatta ki Marci, Mihók Antal zavartan emelgette a kártyacsomót.
– Játsszunk talán, ha lehet! – szűrte a szót foga közt Tamás Ferkó. Marci tüntetően elfordult a kártyaasztaltól, és egy angol nyelvű magazint kezdett lapozgatni.
– Tudsz angolul? – kérdezte Tamás Ferkó, és osztott, de nem tudta szavaiban elpalástolni a bizalmatlanságot.
– Még nem! Csak ismerkedem a nyelvvel – és Marci félhangosan mormolta a számára értelem nélküli szöveget.
– Nem olvasunk társaságban, Marcikám! – súgta oda nagymama, aki egyre kényelmetlenebbül érezte magát, még a stanglit is elfelejtette kínálni.
– Martin vagyok, nagymama, úgy hívjál. Te is, meg más is! – ellentmondást nem tűrő hang volt az. A kártyások végre kártyázni kezdtek, a hangulat megszabadult bilincseitől, a jókedv odaült közéjük. Marci egy idő után szótlanul a szobájába távozott.
Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredtek, nagymama éppen a fiú reggelijét készítette a konyhában.
– Ugye, Mihók úr homoszexuális? – kérdezte Marci, mielőtt még „Jó reggelt” kívánt volna. Nagymama visszaejtette a zsemléket a fonott kosárkába.
– Marcikám, hogy mondhatsz ilyet?! Tóni bácsi nagyapa legjobb barátja.
– Láttam tegnap este – közölte ítéletét Marci –, hogy a kezét többször is Tamás úr vállán felejtette. Talán csak akkor tör ki rajta, ha részeg! – a véleményt bizonyosan alaposan végiggondolta az éjszaka, s fölkelvén azonnal szükségét érezte, hogy közölje.
– Tóni bácsi nem volt részeg, se tegnap este, se máskor. És Ferkó bácsi sem. És nagyapád sem. Iszogattak és kártyáztak. Mint húsz éve minden csütörtökön. Társaság, vendégség, vidék ez, kisfiam – elhallgatott, iszonyatos falat érzett maga előtt. Nem tudta, ő köré fog záródni ez a fal, vagy Marcit rekeszti el tőle.
– Azért csak vigyázz vele, nagymama! – közölte aggályát Marci leereszkedően az elővigyázatlan nagymamával. A macska állt az ajtóban, nagy zöld szemét Marcin nyugtatta.
– Ez a macska nem fél tőlem – állapította meg a fiú. Otthon nem volt macskájuk, életében először találkozott háziállattal.
– Hároméves kandúr, nem fél ez senkitől! – volt nagymama szavaiban egy csipetnyi büszkeség. – A kutyával is szembeszáll. Különben jámbor és tiszta állat. Nagyapádnak még dorombol is. De csak neki, persze, mert ő kényezteti, az ölébe veszi.
– Minden macska rühes és hullik a szőre! – jelentette ki Marci, bár fogalma se volt rühességről, macskaszőrről. Flótás bevonult a fáskosárba, Marci kivonult a kamrába, és a favágó tönk mögé állt. A baltát próbálgatta beleállítani a tönkbe. A tompa csattanásokra nagymama utánament a kamrába. – Azt tedd le szépen, nem gyerekjáték! – De Marci erősködött: – A férfinak tanulnia kell a fegyverforgatást. – Nagymama csak elvette tőle a baltát, és a kamra legmagasabb szögére akasztotta.
Mihók Tóni keze már a csengő húzóján volt. A gyújtóját felejtette itt az este, nem bírta ki jövő csütörtökig, meg hátha maradt abból a tegnapi rizlingből. Aztán megállt a keze, elengedte a csengőzsinórt, bizonyosan mást gondolt az agya, amelyik a kezét irányította. Megfordult és hazafelé indult, egye kánya azt a gyújtót, majd csak ellesz csütörtökig. Tudta már, ott a John tányérján hagyta.
A piac sarkán találkozott Tamás Ferkóval, némán kezeltek, aztán bólogatva néztek egymás szemébe.
– Hány éves? – kérdezte végül Ferkó.
– Úgy tizenkettő! – felelte Mihók Tóni.
– Akkor még van tíz évünk. Annyit talán megérünk.
– Nincs az annyi! – vélte az állatorvos. – Tudod, az akceleráció…
– Igaz, igaz! – bólogatott Tamás Ferkó, a szemét valahol a földön járatta. – Na, Isten áldjon!
– Csütörtökön – fordult el Mihók Tóni.
– Ha még lesz kedvünk – vetette utána Tamás Ferkó.
Marci ezúttal a kaput reteszelte be a macska előtt, Flótás fölugrott a kerítés tetejére, onnan tovább a diófára. Marci utánanézett, amíg el nem tűnt a lombok sűrűjében. Margitka jött, a postás kisasszony. Rengeteg táskája lehúzta az oldalát, rámosolygott Marcira. Levelet tartott a kezében, onnan betűzte a nevet: – Te vagy az a Marci? De látom az arcodon, hogy te vagy! Leveled jött. Mondd meg anyukádnak, hogy a postás Margit néni üdvözli! – a levél Marci kezébe vándorolt, onnan az inge alá, maga Marci pedig a kamrába.
„Utazunk a Tátrába, gyere haza, Marcikám. Köszönd meg Nagymamának a szíves tartást és csomagolj. Légy jó fiú, a reggeli vonatnál várunk: Édesanyád” – Marci nézett maga elé, a szeme összeszűkült, ajkát szorosra zárta. A kamra sarkában üres zsákok hevertek, négyrét hajtva. Marci megnézte magának.
Délután nagyapa mellé ült, és a betegeiről kérdezte. Hogy mi a leggyakoribb betegség a faluban, van-e beltenyészet vagy degeneráció az emberek között. Nagyapa magyarázott, felnőttként beszélt Marcival, meghökkenését csak felvont szemöldöke mutatta. Aztán nagymamához szegődött a fiú, segített a virágokat öntözni. Érdeklődött, sok-e az öngyilkos a faluban. Nagymama rémüldözött és tiltakozott: – Isten őrizz, az kéne még csak. Itt, Marcikám, rendes népek laknak!
Marci korán vonult vissza szobájába, levetkőzött és csöndben feküdt ágyában, alvást színlelt, pedig az agya lázasan járt. Aztán fölkelt, csöndben papírt vett elő, nyomtatott betűkkel ráírta: „Anyáék hazahívtak. Elutaztam. Martin”. A papírt a kis kerek asztal közepén hagyta és megnyugodva elaludt.
Reggel korábban kelt mindenkinél. A bőröndjét gyorsan összepakolta, kicipelte a lakásból, és a kapuhoz támasztotta. A macska etetőtálkáját a küszöb mellett találta meg. Marci tejet öntött bele, csak éppen egy kortyot, aztán lassú mozdulatokkal a kamrába vitte. A macska a magasba emelte farkát, és a fiú után indult. Marci becsukta mögötte a konyhaajtót. Flótás a tálkába dugta orrát, és nyelvét a tejbe mártotta.
Marci egy pillanat alatt a macskára húzta a zsákot, a zsák száját pedig bekötötte. Flótás játéknak vélte a hempergőzést, szó nélkül tűrte a zsákszagot és a sötétet. A balta a legmagasabb szögön lógott, Marci nem érte el. A tönköt az ajtófélfa mellé vonszolta és fölállt rá. A tönk billegett, Marci lecsúszott róla, földet érve a zsákra nézett, a zsákból halk matatás hallatszott. Marci a kamraajtó félfájába fogódzott, és újra fölágaskodott a favágótönkre. A baltát leakasztotta a szögről. Most már csak a tönköt kellett a helyére gördíteni. Ez is megvolt, Marci kipróbálta, nem billeg-e a tönk. Nem billegett, rendben volt.
Marci a tönkre emelte a zsákot, a macska kieresztette karmait, Marci a szájába kapta megvérzett ujját. Nem haragudott a macskára, inkább saját ügyetlenségét kárhoztatta. Kimérte a távolságot, aztán hatalmasat ütött a baltával. A zsákból tompa nyöszörgés hallatszott, még a második, meg a harmadik csapás után is. Aztán elcsöndesedett a zsák, halvány vörös folt jelent meg a durva vásznon, nem volt veszélyes, nem szivárgott ki a tönkre, sem a fiú ruháját nem vérezte össze.
Marci újra az ajtófélfához görgette a tönköt, fölmászott rá, most már ügyesebben, a baltát visszaakasztotta a szögre, majd a tönköt ismét a helyére vonszolta. Lábával össze- meg szétgereblyézte a kamra porát, nyoma se maradt, hogy itt macska vagy ember járt volna.
Két csücskénél emelte meg a zsákot, váratlanul súlyosnak érezte. Volt a kertben egy öreg kút, elapadt régen a vize, benőtte a gaz, a gyom. Oda indult, aztán meggondolta magát. – Itt sose találják meg! – morogta, ezért a vérfoltos zsákot áthajította a szomszéd kertjébe.
A bőröndöt kicipelte a kapu elé, a kaput óvatosan behúzta maga mögött, a bőröndöt a vállára emelte, és elindult az állomás felé. Még időben érkezett, a vonaton egy fülkesarokban kapott helyet, és öt perc múlva már aludt. Álma könnyű és üdítő gyermekálom volt, mint akinek tiszta a lelkiismerete. Másnap elutaztak a Tátrába.
A nyáron aztán semmi érdekes nem történt, Marci már várta a szünidő végét. Augusztus közepe felé egy reggel édesanyja kezében levelet látott.
– Nagymama írt.
– Mit ír? – kérdezte Marci és folytatta a reggelizést.
– Megvannak, sajnálják, hogy csak olyan rövid ideig voltál náluk – édesanya lapozott. – Meg, hogy nagyapa nyűgös, elmaradtak a kártyapartnerei. És képzeld, elpusztult a cicájuk, egészen odavannak. Valaki megölte…
Marci tört a zsemléből, lenyelte a falatot. Csak aztán kérdezte: – Amelyik nem félt senkitől? Ugye, aztán ez a vége…!
(2003. augusztus 2.)
Hozzászólások