Háború, tanya és a tanyasi iskola • Hetedhéthatár

Emberi tényező

Háború, tanya és a tanyasi iskola

– Légiriadó! Baja, Bácska berepülés! – hangzott ismételten a rádióból. Ekkor már tudtuk, hogy repülők sokasága fogja hamarosan ellepni az eget. Menekülésre kényszerített mindenkit, mi is menekültünk. A naptár 1943-at mutatott. A hely Orosháza, ez a Békés megyei település, az ország keleti felében. Menekülésünk először csak olyan látszatféle volt, mert a kötelezően megásott házi lövészárokba – ki a kertbe – menekültünk. Ez nem volt valamilyen nagy védelmet nyújtó megoldás, de arra jónak tartották, ha leesik egy gránát, vagy kisebb bomba, az árokba húzódva legalább a repeszektől megvéd. Itt éltük át a berepülést. Egyszer olyan hirtelen jött, hogy már nem volt időnk a kertbe kiszaladni, a konyhai asztal alá bújtunk öcsémmel, ez a nagy faasztal megvéd bennünket – hittük. Mi bebújtunk és vártuk, hogy vége legyen. A repülőgépek morajlása azonban hosszú percekig nem akart megszűnni.

Aztán szünet következett, a repülőgépek moraját csend követte, olyan csend, hogy a legkisebb neszt is észre lehetett venni. A tizedik berepülés után már a repülőgépek nagyságát is meg tudtuk határozni. Olyan magasságban repültek, hogy szabad szemmel szinte a pilótákat is lehetett látni. A mély hangú motorok, melyekből egy gépen kettő-kettő is volt a jobb és a bal szárnyon elhelyezve. Ezek bombázók voltak és a nehéz tehertől lett ilyen a hangjuk. Később már nem menekültünk az óvóhelyre, inkább az utcára futottunk ki és néztük a fejünk felett elszálló több száz repülőt. Itt nem bombáztak, csak átrepültek, meghatározott céljuk irányába.

Úgy ősz felé megkezdődött a visszavonulás. Az országút tele gépkocsikkal, lovakkal és gyalog menetelő katonák sokaságával. A front húzódott nyugat felé. Az orosz katonák is megjelentek, minket kizavartak a házból az utcára. Anyánk mondta, hogy menjünk a Papp tanyára, amely Orosházától olyan két kilométerre lehetett. Apánk, aki a vasúton teljesített szolgálatot, este értünk jött és egy lovaskocsival kivitt bennünket orosházi tanyára, egy rokonhoz.

Itt töltöttük az ősz végét, a telet, meg a tavasz nagy részét. Ez a bő fél év aztán sok élményt hozott számunkra. Ezen a tanyán három család lakott, jó sokan voltak, lányok meg olyan tizennyolc év körüli siheder srácok. Öregek is voltak ott. Arra emlékszem, hogy az Orosházi tanyák vasúti megállóban három vágány volt. A harmadik vágány bevezetett egészen egy homokbányába. Az ősz folyamán azonban az esőzéstől sok helyen a vágány egy-egy része víz alá került. Erre a vágányra a háborús nagy kavalkádban kitoltak vagy hat vagont. Ott álltak, hosszú heteken keresztül, becsukva, nem lehetett tudni, üresek, vagy valami van bennük. Ezek a siheder srácok egyik nap délelőttjén három puskával meg egy csomó tölténnyel érkeztek haza a portyázásból. Hárman voltak, a legnagyobbat Pálnak hívták. Ő vitte a prímet, olyan volt, mint a parancsnok.

Kézbe vették a fegyvereket, minket, gyerekeket a ház oldalsó falához parancsoltak. – Innen senki nem mozdul! Értettétek! – volt Pál részéről a parancs. Mi megszeppenve lekuporodtunk és figyeltük, mit csinálnak ezek a siheder srácok.

A kukoricaföldről, ilyenkor ősszel, összeszedett tököket, melyet majd az állatoknak adnak élelemként, itt gyűjtötték össze. Pál kiadta a parancsot a másik, két siheder srácnak, hogy rakjanak egy sort a tökökből a góré mellé. Ő pedig fogta az egyik puskát és betöltötte. Elparancsolta a srácokat a kitett tököktől, és elkezdett lövöldözni. Az első lövés hangja sokáig ott csengett a fülünkben, mert puskalövést most hallottunk először. Pál barátunk ezt követően leadott vagy tíz lövést, a tökök, melyeket eltalált, csak úgy fröccsentek széjjel. Intett a másik két srácnak, akik kézbe vették a szerzett puskákat (később kiderült, hogy a homokbányába kilökött vagonok ilyenekkel vannak tele), és éktelen lövöldözésbe kezdtek. Szinte eksztázisba estek, nem akarták abbahagyni a lövöldözést.

Erre a nagy csinnadrattára, megjelent az öreg Bogár bácsi. Botjára támaszkodva bicegett ide, erre az állítólagos „harctérre”.

– Mit csináltok, ti ebadta kölykök? – volt a kérdés. Majd folytatta: – Elment az eszetek? Tudjátok ti egyáltalán mi az a puska? Ez nem gyerekjáték, mi van akkor, ha valamelyikőtök megsérül, netán meghal? Észnél vagytok? – korholta őket erélyes hangon.

Erre a srácok megdermedtek, néztek egymásra, szólni nem mert senki. Az öregnek, aki az egyik családban a legidősebb volt, tekintélyével együtt.

– Most mindjárt összeszedtek mindent és beteszitek oda a góré alá, ahol azok a kocsikerekek vannak! – mondta határozottan. A srácok összeszedték a szajrét, a puskákkal együtt és berakták a meghatározott helyre. Többé erről nem esett szó és nem is keresték a fegyvereket. Kérdés talán utólag merül fel az emberben. Vajon beszolgáltatták-e büntetlenül a háború befejezése után, vagy később megtalálták azzal, hogy Bogár bácsi fegyvert rejtegetett. Erről később sem hallottunk semmit. Az élet ment a maga kerékvágásában, szépen tovább.

Ahogy teltek a napok, jöttek az emberes hónapok. Ezekkel a hónapokkal együtt a késő őszi, majd téli hidegek, fagyok. Mi gyerekek beszorultunk a szobába.

Ez a szoba különleges volt. Azért, mert a tanya két házból állt. A hosszú házban, amely három lakást foglalt magába, laktak a családok, öregek, meg sok gyerek. Volt olyan család, ahol négy, öt gyerek is volt. A másik ház már kisebb volt. Itt volt a konyha és az asszonyok itt főztek felváltva, vagy éppen összefogva.

És mit tudtak ezek az asszonyok, amikor a főzésre került a sor? Ez egy jó kérdés, a válasz pedig egyszerű. Nem kellett szakácskönyv, az asszonyok, meg a nagyobbacska lányok egymástól ellesték a főzés tudományát. A tanyán minden megtalálható volt. Teheneket tartottak, minden reggel friss tejet fejtek. Ősszel, függetlenül a háborútól, vágtak vagy négy-öt disznót, tehát volt kolbász, sonka, zsír. A kertben, amely a tanya mellett terült el, benne megtermett a krumpli, a zöldség. Cukor is volt vagy három zsákkal. A leadott cukorrépáért részben cukorral fizettek. Volt sok apró jószág, csirke, kacsa, liba. Az „étlapról” érdemes pár szót említeni. Csináltak finom leveseket az aprólékból, krumpliból, babból. Nagyon finom volt a csirkepörkölt, nokedlivel. Sütöttek tepertős pogácsát, vagy krumplisat. Ezeket a befűtött kemencébe rakták be, vagy nyolc-tíz tepsivel, hiszen nagyon népes volt a tanya lakossága. A mai napig is nekem a legemlékezetesebb kaja volt a „hamari” pite. Ez egyszerű palacsintatésztából és még pár édesítő szerből tevődik össze. Sokszor úgy éreztem, nem tudok eleget enni belőle, mert olyan finom volt. Ma is eszembe jutnak ezek a falatok, ha a tanya kerül szóba.

Tehát ebben a kisebb házban volt a konyha, amely eléggé tágasra sikerült, de kellet is, mert sok emberre kellett itt főzni, sütni. Mellette egy hatalmas szoba, inkább étkező, mert ebben középen volt felállítva egy hatalmas fa asztal. Ha kellett, húszan is körbe tudták ülni. A tél beálltával ennek a szobának, étkezőnek volt egy nagyon fontos része. Ez pedig a búbos kemence. Emlékszem, kint esett a hó, jégcsapok lógtak le az ereszről, itt bent, valami felséges meleg volt mindig. A konyha felől fűtötték kukoricaszárral, meg minden olyan hulladékkal, amit el lehetett égetni.

Mi gyerekek ezt a helyiséget ezekben a napokban nem hagytuk el. Néha kimerészkedtünk egy kis szánkózásra, vagy éppen hógolyózásra, de ezután ismét a szoba volt a pihenő, a biztos hely. A hosszú téli napokon, melyeken hamar beesteledett, a gyerekeket a szobában tartotta, ahol fényt csak egy nyolcas (ez volt a lámpák nagyság jelei) petróleumlámpa gyér világa adott. Nagy beszélgetések voltak, az öregek pedig meséltek a régi, régebbi időkről. Mi meg csak hallgattuk, vagy éppen elbóbiskoltunk.

Aztán március lett, a nap is másképpen sütött, a levegő is más volt. Elhagytuk a szobát, és a tanya istállói, szalmakazlai körül szaladgáltunk, fociztunk egy rongylabdával, vagy hunyót játszottunk. Ment ez egy darabig, de ahogy melegedett az idő, úgy reggeli után elkezdtük felfedezni ezt a tanyavilágot.

A szántóföldeket egymástól hosszú dűlőutak választották el. Ezek földutak voltak, tele sárral, pocsolyával. Nekünk ez nem számított, csak barangoltunk és szívtuk magunkba a tavaszi jó levegőt. Arra emlékszem, hogy húsvét környékén fújtak a szelek, melyek eléggé hidegek voltak. Bogár bácsi mindig emlegette: – Ezek a böjti szelek milyen játékosak! Mert a szelek, ha böjtiek is voltak, fújtak, hol erről, hol arról. Egyik ilyen portyánk során eljutottunk az állomáshoz közel felépített tanyasi iskolához.

Az iskoláról már nekem volt fogalmam, mert ősszel mentem elsőbe, de a folytatás a háborús kavalkád miatt egyelőre abba maradt. Az iskola épülete ott állt, árván. Mindjárt nem mertünk csak úgy berontani. Távolról nézegettük az épületet, kíváncsiak voltunk, milyen lehet egy ilyen tanyasi iskola.

Később, már felnőtt fejjel, értesültem arról, hogy 1922 és 1931 között ötezer ilyen iskola épült az ország különböző részein, hogy a tanyasi gyerekek is járhassanak iskolába. Az akkori közoktatási miniszter – Klebelsberg Kunó – volt ennek az atyja.

Ezek az iskolák egy „kaptafára” készültek, mivel egyformák voltak, az ország bármely részén, könnyen felismerhetőkké váltak.

Több napos portyázás után vettük a bátorságot, hogy közelebbről is megnézzük ezt az iskolát. Oda lopakodtunk, nem volt ott egy lélek sem. A tanítói lakás nyitva, üresen álltak a szobák. A tanterembe belépve ez a kép fogadott bennünket: feldúlva, szétdobálva minden. Már járt itt valaki. Óvatosan körbejártuk a tantermet. Volt ott egy üveges szekrény, az ajtaja nyitva, benne színes, nyomtatott könyvek. Milyen érdekes, lopva mentünk be, vigyázva, hogy ne lássanak meg bennünket. Amikor ennek a szekrénynek megpillantottuk tartalmát, mindjárt lapozgatni kezdtük a könyveket. Nem törődtünk semmivel, ez lekötött minket.

– Holnap is eljövünk! – mondta az a fiú, aki már járt ebben az iskolában mint tanuló. Rácsodálkoztunk azokra az eszközökre, melyet akkoriban használtak. Volt ott palatábla, palavesszővel. Ez olyan volt, mint egy mai blokk füzet, Teleírtad, kitéped a lapját és kész. Itt csak egy szivacs kellett, letörölted és már írhattál rá. A számológép falábakon állt, rajta felfűzve fa golyók, ezek a mai viszonyok között úgy nevezett „fa komputer” lehetett és tudtak vele számolni.

Az iskola, visszatekintve érdekes lehetett, mert többször is meglátogattuk. Mindig felfedeztünk valami érdekeset, melyet aztán az esti vacsoránál meg is beszéltünk. Messzebbre nem mertünk elkóborolni. Egyszer vettük a bátorságot és elmentünk a homokbányai mellékvágányra kilökött vagonokat megszemlélni. Legalább öt hónapja lökték ki ezeket a vagonokat erre a homokbányai csonka vágányra. A látvány ijesztő volt. A vagonok feltörve, az ajtók elhúzva, sok vagont megfosztottak a deszka oldalaktól, csak a vas vázak éktelenkedtek. Pedig lőszer, meg fegyver is volt ezekben a vagonokban. Hiszen Pál vezényletével azok a siheder srácok innen vitték el. A kép óvatosságra intett minket, csak néztük és egy idő után vissza is mentünk a tanyára.

Talán harmadnap jött egy ember a tanyára tejért, az újságolta, a bányai csonkán gyerekek játszottak és az egyik vagon felrobbant. Az ott játszó gyerekek alaposan megsérültek. A baj az volt, hogy senki nem törődött ezzel, csak a megtörtént baj híre óvta ezt a területet.

Aztán letelt ez a tanyai száműzetés, visszatérhettünk otthonunkba. A háború is kivérzett, vége szakadt. Mostanság, ha valahol tanyát említenek, az itt elmondottak jutnak ismételten az eszembe.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS