Minden reggel egész földteke gyújtja be a kávé- vagy teavize alatt a gázt. Beidegződött mozdulattal, mondhatni, magától értetődően csavarja el a melegvízes csapot anyu-apu, ha esténként tusolni szeretne. Gázzal főzzük mindennapi ebédünket, fűtjük lakásunkat, hogy némileg kíméljük a megmaradt erdőket. De valaki már rátenyerelt a csapjaink csapjára és csak a pillanat szeszélyétől függ, hogy mikor zárja el.
Látom a neten: kigyúrt fószerek pengetik gitárjukon, hogy nem félnek a farkastól. Felemelt mutató ujjukat lóbálva pajtáskodnak a „csapossal”: na ne már! Csak lassan a testtel nagy fiú, mókából is megárt a sok! Egy vöröshajú hölgyemény azt válaszolja a riporter kérdésére, hogy elsősorban tükröt és szemöldökcsipeszt vinne magával, ha menekülni kellene – és úgy viháncol, mintha jó poént sütött volna el. De könnyen megeshet, hogy egy reggelen, teáskannánk alatt kialszik a láng. Ismét beköszönt a már jól ismert „aranyéra”, mikor pokróccal melengettük a fűtőtesteket és fával „táplált” érckályhák csöve kandikált ki a tömblakások falán. Akkor talán az izompacsirtákat is hideg zuhanyként éri majd a felismerés: bizony, gáz van. Nagy gáz!
Hozzászólások