Odakint csend, és szürkeség,
szemben velem a másik
tizenegy emeletes panel,
amelynek személytelen
négyszögeit már évek óta
figyelem. Ablakok hosszú sora,
bár kora délután van még,
itt-ott tétova kicsi lámpa ég.
Kitartóan esik az eső, lecsorog
a védtelen, szürke panelen, már
teljesen átázott, ahogy elnézem.
Feldereng bennem a gondolat:
milyen lehet a legfelső emeleten?
Az eső kopog könyörtelen. Fázom,
alig van fűtés, húsz fok, az nekem
pont kevés. Kedélytelen idő van,
így pereg le ez a nap, az egész
délután, egyik óra a másik után.
Csak csend, szürkeség, és magány.

Megosztás

Tweet