Fél óra múlva megérkeztek. A befogadó állomás egy elkerített, emeletes épületben működött, mely leginkább laktanyára hasonlított. Egyébként az is volt, egykori szovjet kaszárnya, amint utóbb Viktor is megtudta. A menekülteket az ügyeletes szociális munkás fogadta, s ez rögvest intézkedett, ki melyik szobába kerül kb. két hétig.
– Csak? És utána?
A férfi, szokatlanul alacsony termetű, szinte törpének számító emberke, éles szemekkel bámult Viktorra, de kommentálás nélkül válaszolt.
– Tízkor eligazítás a nagyteremben. Ott mindent megtud, amire kíváncsi.
– Bocsánat! Csak kérdeztem.
Viktor és Viktória természetesen egy helyre kerültek, a családosok, rokonok „osztályára”. Ez amolyan kisebb helyiség, egy 50 férőhelyes hálószoba volt emeletes ágyakkal stb.
– Elég nyomorúságos hely – mondta Viktória a şef de dormitornak, azaz szobafőnöknek.
– Ez van. Majd lesz jobb is idővel. 4-6 ágyas szobák, fürdőszobával, konyhával és tévével… – villantotta ki fémfogait a szobafőnök, de hogy komolyan beszél, vagy ironizál, az még a hangsúlyából sem derült ki.
A nagyteremben sűrű cigarettafüst terjengett. A menekültek tömött sorokban ültek, diskuráltak. Végre, olyan félórai késéssel megjelent a vezérkar, vagyis a tábor vezetője négy hivatalnokkal az oldalán.
– Hölgyeim és uraim, tisztelt menekültek! – fordította maga felé az igazgató a mikrofont.
A menekültek elnémulva tekintettek a mosolygós, pufók arcú emberre.
– Szeretettel üdvözlöm önöket a békéscsabai menekülttáborban. Nem akarom hosszú beszéddel fárasztani önöket, ezért csak a legszükségesebb dolgokra térek ki. Utána kérdezhetnek, de lehetőleg szintén röviden, mert az idő pénz: the time is many, ahogy Benjamin Franklintól tanultuk.
– Nem rossz szöveg: kapitalista, sőt, amerikai – súgta oda Viktor a húgának. – Itt tényleg rendszert váltottak, barátom.
– Önök itt a legtöbben romániai magyarok, tehát magyarul beszélek. Igaz, nem is értek más nyelven.
Általános derültség.
– De itt vannak mellettem a tolmácsok. Majd ők fordítanak annak, aki igényli. Állomásunk elsődleges célja, hogy mindenki kosztot és szállást kapjon, tudniillik erre máshol csakis a menedékjog, illetve letelepedési engedély ellenében volna lehetőségük. Ezután következik az orvosi vizsgálat, elvégre akadhatnak betegek, ne adj isten, fertőző betegek is maguk közt. Közben, úgy egyszer-kétszer elbeszélgetünk magukkal: ki, miért hagyta el a hazáját, továbbá miért pont Magyarországon kér menedéket. Egyúttal a tábori élet kapcsán megtanulnak alkalmazkodni is egymáshoz. Odakinn meg integrálódni, ami nélkül bizony elképzelhetetlen a problémamentes, békés egymás mellett élés. Röviden ennyi. Kinek van kérdése?
– Nekem – tápászkodott fel egy termetes asszonyság. – Meddig tart ez az egész izé… alkalmazkodási időszak?
– Tizenöt napig.
– Utána megkapjuk a tartózkodási engedélyt?
– De siet, kedves asszonyom. Nem, utána a debreceni egységünk vendégszeretetét élvezi kb. 60 napra, amíg el nem döntik, kap-e vagy sem menekült státuszt.
– És az mitől függ? – kiáltott be valaki hátulról.
– Például attól, hogy fér meg másokkal, tiszteli-e a törvényt és hasonlók, legfőképp pedig, körözött, büntetett előéletű folyamodó-e. Más kérdés?
– Mikor hagyhatjuk el, már úgy értem, ideiglenesen, a tábor területét? – kérdezte egy fiatalember?
– Hiányzik a diszkó, csajok, pia, he?
Újabb derültség.
– Én megfelelek? – pattant ki a sorból egy ötven év körüli, hosszú állú, ijesztően ráncos, de annál fürgébb nőszemély. – Idejönnél egy kicsit, szépfiú!
– Menj csak! – biztatták a fiatalembert mellette ülő társai. – Hadd lássuk, mit akar!
– Hölgyválasz. Spanyoltangó – karolt belé a táncos kedvű „nénike”, s végigtáncolt vele a teremben.
Viktor rákacsintott a húgára, s már húzta is elő a furulyát.
– Bis! Hogy volt! – tapsolták meg őket, és példájukon felbuzdulva többen is csatlakoztak hozzájuk.
– De elvtársak, akarom mondani uraim! Őrizzék meg a komolyságukat, ha kérhetjük – sápítozott az igazgatóhelyettes. – Megyek, behívom az őröket – pislantott a dirire, és el sem tudta képzelni, a haragtól, vagy jókedvtől csorognak a pufók arcú ember könnyei.
Az egészségügyi vizsgálat viszonylag hamar lezajlott, s még aznap délfelé ki is hallgatták a testvérpárt.
– Vonattal, kocsin vagy gyalog vágtak neki a határnak? – tette fel a kérdést a személyi adatok tisztázása után a vizsgálóbizottság elnöke, egy keskeny homlokú, románul is értő hivatalnok.
– Vonattal – válaszolta Viktor és Viktória egyszerre.
– Miért hagyták el az országot? Gazdasági okokból, például nem volt állásuk, pénzük vagy netalán lakásuk…?
– Tiltakozom – csattant fel Viktor jogi képviselője, mielőtt még Viktor válaszolhatott volna az elnöknek. – Nem, visszavonom, csupán arra kérek engedélyt, válthassak a védencemmel néhány szót.
– Tessék!
– Vigyázzon, ez csapda! A gazdasági szükség ilyen ügyekben nem elfogadható indok, úgyhogy semmi munkanélküliség, hajléktalanság, világos? Soroljon fel politikai, nemzeti, vallási okokat, ha Magyarországon szándékszik maradni.
– Hazudjak?
– Hazudna? – kérdezett vissza a köpcös, apró szemű prókátor.
– Nem, de…
– Akkor nyilatkozzék úgy, ahogy előzőleg megbeszéltük. Köszönöm a türelmét, elnök úr. Védencem válaszolni kíván a kérdésre.
– Khm – reszelte meg a torkát a fiatalember. – Azért szöktem át, mert nem hiszek sem a régi, sem az új rendszerben, mely akkor is, most is egy szűk politikai-gazdasági elit, nem a dolgozó nép érdekeit szolgálja.
– Hm, maga nagyon figyelemreméltóan fogalmaz. Aztán miért hiszi azt, hogy nálunk ez másképp lesz? Bocs, ezt, kérem, hagyják ki a jegyzőkönyvből! Szóval ezt hiszi. És szenvedett is emiatt, zaklatták, üldözték, vagy ettől még nyugodtan élhette tovább az életét?
– Nyugodtan? Hol? Az utcán, pénztelenül, állás nélkül, vagy albérletről albérletre, miközben folyton attól rettegünk, hogy a régi rendszer meg az apánk hibái miatt kitekerik a nyakunkat?
– Miért? Mit követett el az édesapjuk?
Kis Viktor elakadt. Erről nem szeretett beszélni. Többször is nekidurálta magát, hogy most aztán mindent kipakol, de valahogy nem találta a szavakat.
– Tovább, ne hagyja abba, csak bátran, őszintén! Mi megértjük magát, kérem, ne féljen! – sürgette az orvos fojtott hangon, bíztatóan.
– Az én apám milicista volt, Ceauşescu-bérenc, és ezzel mindent megmondtam. De nem csak miatta. Itt él az anyánk is, akit már nagyon régen nem láttunk. Egyébiránt is magyar vagyok, mégpedig azok közül a magyarok közül, akiket románnak neveltek. Hogy miért, arra most hadd ne térjek ki, de ha már így esett, szeretném megismerni a fajtámat is, tisztelt bizottság, mert tanultam én, kérem, Ştefan Cel Mareról, tudom, ki volt Aurel Vlaicu, Eminescu, Grigorescu. Tisztelet és hódolat nekik, de… Nem szeretnék ismételni, hisz annyiszor kifejtettem itt a táborban is.
– Nekünk nem, tehát ha nem esik nehezére…
– Szóval tanultam én róluk épp eleget az iskolában. Kivéve arról, ki volt Szent István, miről híres a Vereckei-hágó, mit talált fel Eötvös Loránd vagy milyen a halasi csipke. Pedig ez is érdekelne ám! Bukarestet már láttam. Budapestet soha, a Lánchidat sem, és mennyi mindent rajtuk kívül!
A bizottság tagjai elégedetten bólogattak. Tetszett nekik a fiú, és ez le is rítt az arcukról.
– És ön? – fordultak ezután Viktóriához? – Ön mi célból emigrált Magyarországra?
– Ugyanazért, amiért a testvérem. Van egy kedves ismerősöm: filozófus és reformer. Szerinte meg kell és meg is lehet reformálni a világot. Szerintem szükségtelen, mert már megreformálták. Önöknél. Erőszak, vér nélkül, és én büszke vagyok arra, hogy idetartozom.
A bizottságnak ez is tetszett. Csupán az elnök dünnyögött valamit a bajusza alatt.
Az első hét gyorsan eltelt. A második már nehezebben, miután senki sem csinált semmit napestig. A tábor területét nem hagyhatták el, s mivel dolgozni sem kellett, csak tengtek-lengtek az udvaron. Egyesek súlyoztak, mások fociztak, elvonultak a könyvtárba vagy egy-egy félreesőbb helyre masztizni.
– Rosszabb ez a tábor, mint egy kaszárnya – elégedetlenkedett a fiatalember. – Onnan legalább kimehettünk időnként, és unatkozni sem unatkoztunk egy percig sem. Ami pedig ezt a meghallgatást illeti… Nem formaság-e, értelmetlen ceremónia, miután egyetlen menekült vallomását sem ellenőrizhetik? Hiszen hazudhat is a jóember, és hazudik is, mert ugyan ki nem hazudik mostanság.
– Talán kontrollálják. Ki tudja? Egyébként nem is érdekel. Engem kizárólag az izgat, mikor szedjük fel innen is a sátorfát.
– Tulajdonképpen engem is, mert ahova innen megyünk, ott lakik az anyánk is.
– Lehetséges, vagyis… biztosan – hagyta rá Viktória, ellentétben a szemével, mely elég furcsán csillogott. – Hanem figyelj csak! Ki az a rézbőrű indián, aki úgy szimatol utánad, mint szarvas után az agarak? Csak nem állítottak ránk a magyarok is valakit?
– Az? – szisszent föl Kis Viktor. – Az egy… egy…
– Szekus? – kerekedett ki a lány szeme. – Ki van zárva! Ma már nincsenek szekusok. Még kevésbé itt, közöttünk.
– Nem szekus, homokos. Ígért nekem egy multifunkciós zsebkést, ha elfogadom… barátnak.
– Ho-mo-kos? – szótagolta évődve. – Gratulálok! Mutasd, szép bicska?
– Az eszed tokja! Csak nem képzeled, hogy szóba állok egy ilyennel!
– Miért ne! Egész helyes gavallér.
– Hohohó, álljon meg a menet! Azért te sem vagy ám olyan ártatlan madárka. Ki az a mézesmázos égimeszelő, akivel olyan elmerülten szoktál csicseregni a könyvtárban?
– Nézd csak milyen mérges lett egyszerre! Becsszó, úgy povedálsz, mint egy féltékeny vőlegény.
– Igazad van. Fátylat rá! – tért észre a fiatalember, s ezúttal, miért, miért nem, óvakodott szembenézni a húgával.
Lassan letelt a tizenöt nap, készülődhettek a második nagy útra.
(folytatjuk)
Hozzászólások