Magamon kívül • Hetedhéthatár

Szépirodalom - vers

Magamon kívül

 

Kapnék-e enyhülést a szitáló esőtől,
haragot a tomboló széltől, fényt
a csillagoktól, a naptól éltető sugarat?
Lehetnék-e még egyszer szó
vagy hang, egy kottafejnyi dallam,
erő a karban, a szívben nagy akarat
– a búcsú után?

Így vagyok csak,
vagy másként is lehetnék?
Lehetnék-e, ha így nem volnék,
csak a csönd, és a benne megbújó
semmi tiszta illat. Kellenék-e?
Csak ennyi – csend és a jó.

Benéz ablakomon a szitáló eső,
tekintetében fázón lassító a csend,
darvadozás az est előtti szürkületben,
ami áldón megpihentet az emlékek
mohás és napsütötte oldalán.
S az iménti harag is csak nyűg lett,
legyőzni maga volt az izzasztó jó, no, lám.

Most viharos szél tombol,
a pőrén maradt idegek rezdülnek,
felrúgott csöndjükben bukdácsol
az egyetlen szerelem is, pedig örök
parancsolata van a végtelennel és
a baráttalannak tűnő végső búcsúzással.

S vagyunk így hát csillagok fénye,
napnak sugara, és fölizzanak
bennünk szikrázó vágyak,
és ott bent, a szótalan csendben
új élet kapaszkodik a napvilágra.
Majd hinni fogja ő is, talán fölér az égig,
s lesz az, ami bennünket elkerült rendre.

Hallod,
miként tölti be a teret a szó hatalma?
Miként követi őt a kottafejnyi dallam,
a hangokkal megszólaló örök égi ige,
a madarak megtépázott,
föl nem fogott, halkuló dala?

Siess az Assisihoz!
Tartsd oda a szíved szükségét,
s fogadd be e halkuló hangokat!

Mert lám, kosarunk csurig,
miközben éhezünk,
és a haszontalannal
csak egyre vétkezünk,
ezért folyvást elbukunk,
és ott állunk újra egymagunk.

Ám belül kavarog a földúlt érzés,
térden kúszva keresgéli Istent a kétség,
és rendületlenül kutat bennünk a jó.
És ez fáj, néha nagyon, de jó.

Talán Dante poklát megvívta szenvedés
nem vágyik már semmi másra,
csak a tiszta, üde csöndre és a jóra,
hogy kerülhessen magán kívül végre,
mert ott a legnagyobb a csend és a jó.
Ahol az Isten.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS