Emberélményeim – 4. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Emberélményeim – 4.

Első találkozás

Időközben eltelt öt év, befejeztem az első gimnáziumi évet, minden nyáron napszámba jártam, főleg a híres vaszari erdészetbe csemetét lapátolni, vagy utakat tisztítani, mindig reggel adták ki a napi feladatot a 8-10 fős brigádnak. Szerettem az erdőt, az erdő hangjait, a munkámat, sztahanovista módon tudtam haladni, ettől gyötrődtek a többiek is. Egy júliusi meleg napon délután 5 körül vetődtem haza fáradtan, izzadtan, piszkosan, éhesen a napszámból. Apám, aki a fél ötös bányászbusszal jött haza Komlóról már a levesét kanalazta, abbahagyta az evést és azt kérdezte tőlem: „Na lányom! Találd ki, ki volt itt nálunk az imént?” Sürgettem, mondja meg az illető nevét, mert nem kedvem találgatni nagy fáradtságomban. Apám sem volt a játékosság meg a vicc mestere, gyorsan előadta, hogy a tanító bácsim volt a titokzatos vendég pár percig, aki már a korábbi busszal érkezett és a falu másik végétől sorra járta az ismerősöket, apámtól felőlem kérdezett, kicsit várt, hátha hazaérek előbb az erdőből. Mielőtt elment, átadott apámnak egy összehajtott papírt, amire már talán Pesten ráírta a postai címét. A hírre egészen megelevenedtem, hiszen apám azt mondta, hogy tanítóm Alsómocsoládra tart a rokonokhoz, az erdei úton járhat, ha sietek, talán még elérem őt az erdőben. Egyből megfeledkeztem a fáradtságról, ész nélkül rohantam a Budhócsa mezőt átszelve az erdőbe, ahol kiabálni kezdtem – tanító bácsi, hahó. Az erdő erősen visszhangzott, még a halottak is felébredtek volna erre a folyamatos kiabálásra , a tanítóm is meghallotta szavaimat és megvárt engem. A találkozás pillanata katarzissal töltött el, meg-megöleltük egymást és leültünk a hepehupás kocsiút szélére beszélgetni. Nem győztem csodálkozni magamban, hogy a magas, széles tenyerű tanítóm mennyire összement, vagy én nőttem fel hozzá. Meséltünk mindketten, talán két órát is feltartóztattam ezen a késő délutánon, de nyugodt szívvel, jó lelkiismerettel tértem haza, miközben megvan a címe is, bármikor elérhetem őt a leveleimmel.

A következő években minden fontos eseményről tájékoztattuk egymást; családunkról, továbbtanulásról szóltak ezek a levelek. Néhány verset is írtam hozzá, ezeket is elküldtem, megköszönte és azt írta, őrizni fogja szép soraimat.
Nagyon örült, hogy képesítés nélküli tanító lehettem a pusztán, arra biztatott a leveleiben, hogy szeressem nagyon a kis nebulókat, mert ők az ember legjobb barátai.
Leveleit mindig így zárta: ölel a te ősz tanító bácsid.
Sajnos a levelei nagy része elkallódott az idők során, de lényegüket ma is őrzöm.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS