Rókacsapda • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Rókacsapda

 

A szilvafáról fűrészeltem le az elszáradt gallyakat, egy kis ápolás mindenkire ráfér. Törik és döf a szilvaág, ki hitte volna róla. Morgolódtam vele valamelyest, aztán a fa tövénél halomba raktam a széjjelhullott gallyakat.

A két nagy ág villájában vettem észre valamit, úgy szemmagasságban. Fekete volt, vagy inkább rozsdás. És volt rajta… mi is volt rajta? Én ilyet még életemben nem láttam. Röstellem, de féltem tőle egy kicsit, óvatosan érintettem, ujjheggyel. Vas volt ez, vagy vas lehetett rozsdásodása előtt, most a délelőtti napsütésben felmelegedett. Az egyik végén patkóformán görbült két vaspálca, középen kerek lyuk, ebben nyilván volt valami a tárgy fiatalkorában. És három rugó, erős horgokkal a végén. A negyedik hiányzik, állapítottam meg, az nem lehet, hogy csak három rugó legyen valamin. Miközben fogalmam se volt, mit tartok a kezemben. Mert már a kezemben tartottam. Fölnéztem a szilvafára, a szilvafa érlelte éretlen gyermekeit, és nem segített.

– Ez micsoda? – kérdeztem Istvánt, a ház első számú gazdáját, és elébe tartottam legújabb kerti szerzeményemet. István valami halk kuncogást hallatott: – Rókacsapda.

– Rókacsapda? – és hirtelen nem tudtam, öröm vagy bánat tárgya lesz ez nekem, de még azt sem tudtam mindaddig, hogy ilyesmi van a világon. Egérfogó, vidravas – ilyet már hallottam, na de róka…

– Ott találtad a szilvafán? Ott van több mint húsz éve, amikor vettük a telket, már ott találtuk. Rozsdás vacak, de sajnálom kidobni. – Kegyetlen szavak voltak ezek, tele igazsággal. De hát kidobni régi idők tanúját, ilyet még csak elgondolni is!

A rókacsapdát a szoba sarkába telepítettem át negyedszázad után, és visszamentem a szilvafához. A fűrész csak lézengett a kezemben. Miért kellett akkoriban itt rókacsapda? Annyi volt errefelé a róka? Vagy azt az egyet akarta gazduram kifogni, amelyik megdézsmálta a szárnyas állományt? Körülnéztem óvatosan, ebben a kertben nincs nyoma baromfinak. – Most már nincs persze, mert a róka… – vigyorgott fel bennem egy gondolat. Hm, forgott tovább elmém kereke, de ha rókát akart fogni, miért rakta vajon fel a fára, aki felrakta? Hiszen a róka nem fut fel a fára! Vagy éppen, mert a róka már megfogódott, a csapda pedig egyelőre fölösleges volt? Túl kézenfekvő magyarázat, nem szeretem az ilyet. Talán gazduram leánykája tette fel a fára a csapdát, nehogy az óvatlan róka belesétáljon? Igen, ez lehet. Talán az a gyerek is rókabarát volt. Van itt még egy…

És hát: ipari műemlék, a múlt századból, amikor még az ilyen dolgoknak megadták a módját. Nézd a kampóját, ebből nem sajnálták a vasat! – Meg a rozsdát sem! – vigyorgott ismét a gondolat. Rendbe fogom tenni, határoztam el, a rozsdát eltüntetem, az én rókacsapdám úgy fog ragyogni, mint a… Mást gondoltam, a fényes csapda nem csapda, azt már a kert sarkából meglátja a róka, és szól a többieknek is: – Vigyázat, csapda a kertben! – De hát, gondoltam aztán újra mást, én nem akarok rókát fogni semmiképpen. – Én a rókákkal vagyok! – jutott eszembe az ideillő mondat. És már láttam, amint Ravaszdi úr két lábra áll, kezét nyújtja, és mellemre tűzi A Rókákért kitüntetést. Na, elég, ez a szilvafa még mindig túlságosan gallyas!

A rókacsapda benn tűnődött a szoba sarkában az élet forgandóságán, mi pedig – esteledvén – szalonnasütéshez készülődtünk. Nyaralók kedvelt nyári mulatsága ez, városi lakukban egész évben nem sütnek szalonnát, itt a vakáció alatt akár kétszer is. A rakható tűz, a csillagszemes éjszaka, a körbeülők lobogófényes arca inkább, amit várnak, aminek résztvevői akarnak lenni mind – nem is annyira a szalonna. Az forró és füstös, ha leesik poros vagy hamus lesz, rá muslica száll, levéltörek ragad, jobb azt odacsúsztatni a falánkabbaknak, azok majd szétfaragják, forró torkukat pohárnyi borral hűtik, a sütőknek marad az illat, a látvány, meg a füst baráti elillanása a sötétben. Így gondolják ezt háziak és vendégek, és akik máig se tudják eldönteni, ők maguk vajon hová is tartoznak. A diófa lombjából lepittyeg egy madár, hogy tessék már a zsivajt és a lángolást abbahagyni, így nem lehet aludni a fészekben. Tavaly nyáron egy bagoly még olyanabbakat üzent…

A többiek huhogó tűzvészekről, sercegő disznócsülkökről álmodtak, magam egy nyársról, amellyel lángbetűket lehetett írni az égre, és mindezt roppant szépnek éreztem. Szegény csapda, ő vajon mit álmodott a csillagos ég után a szoba sötét sarkában?

Tulajdonképpen vizet inni mentem ki hajnalban, bendőmben makrancoskodott a szalonna. A kút sarkánál lábam a harmatos fűbe gyökerezett. A tegnapi tábortűz mai hamvain két rókakölyök játszadozott. Hegyes fülűek voltak és csetlő-botló jószágok, mintha egy rajzfilmből szöktek volna át ebbe a világvégi kertbe. Apró kaffogás hallatszott felőlük, felugrottak a szenes tuskókra, meg lecsúsztak róluk, feltuszkolták meg lelökdösték egymást. Önfeledt játék volt ez, meg komoly felkészülés egy hosszú rókaéletre.

Aztán orrukat a magasba emelték, megijedtem, talán felfedezték bennem a lopakodó ellenséget, a csapdagazdát. Dehogy, rókáim mást fedeztek fel, ami már hajnalhasadáskor ide csalogatta őket: a szalonnaszagot. Zsákmány ez bizony, ahogy a rókaiskolában tanulták, és ahogy a maguk kölyökfogával tapasztalták már hébe-hóba. A hamuból emelték ki, vagy a kövek alól, amelyek kört formáztak a tegnapi tűz köré, nem tudom. De egyszerre a szájukban volt a szalonna, az elejtett, finnyásan félretolt, félig megégett, félig nyersen maradt hús. A kút sarkáig ért az illata, szájamban összefutott a nyál, kis híján elnevettem magamat. A rókák nem engedékeny fajta, a szalonnát ketten két végén tépték, cibálták, szemük egymásra villogott, és zárt foguk mögül morogták testvérüket. Aztán lebukfenceztek a harmatba, a csalán, a disznóparéj meg a vadzab zöldjébe.

Itt róka? Soha nem volt róka, állítja István gazda meg mindenki, akit kérdeztem. Persze, egy nyári vendég, aki éjjel alszik, nappal kertet gondoz, este rőzsét gyűjt, mit tudhat a rókajárás rejtelmeiről a harmatos hajnalban. – És különben is, láttuk, hogy elvitte a csapdát valaki arról a rémesen magas helyről. Olyan öreg, rozsdás csapdával egyébként se lehet vadászni, ezt minden róka tudja. Hát akkor most miért ne falatozhatnánk itt egy jót! – és körültáncolták a maradék gallyakat. – Látod-e, itt hagyták a javát, ezt a vékony hasa bőrét, nem is tudják, mi a jó, a rókának való! – és örömujjongásként nyivákoltak egy vékony hangút. Bukfencet még egyet vetettek, aztán a szájukba kaptak egy-egy szalonnamaradékot, és úgy tűntek el a birsalmafa mögött, egy kerítésrésen át, mintha sose járt volna róka a kertben.

Még percekig nem moccantam, mintha megállt volna az idő. Valóban láttam, és valóban rókák voltak, mint negyedszázada soha, és egyetlen nappal azután, hogy a csapdát múzeumba tessékeltem? Ezeket akarták itt valaha megfogni, agyoncsapdázni? Vagy az ötödik, tízedik öregrókát? Vagy talán bizony történt itt ilyesmi, manapság az unokák azért járnak embercsendes hajnalban?

Közelebb mentem a kormos hasábokhoz, a zsírcseppes lapulevelekhez, két vastagabb szalonnabőr tűnődött a kövek között, és apró praclik nyomát láttam körben, amelyek aztán eltűntek a csalánosban. Fejcsóválva indultam vissza a néma házba, nem, ezeket ugyan meg nem fogja semmiféle rókacsapda, de mintha valaki mást máris megfogott volna…

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS