Szólj szépet! • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Szólj szépet!

 

„Félelmetes, milyen ereje van néha egy szónak. Sorsokat sodor és életeket dönt.” (Wass Albert)

Még a nyár folyamán történt, hogy a városatyák úgy döntöttek, sétányt alakítanak ki a helység központjában. Hát mit mondjak? A négy faluból anno összeverbuvált városka meglehetősen szűk járdáin alig tudtak pár arasznyi virágágyásnak, no meg a vadonatúj kovácsoltvas-padoknak helyet szorítani. Legyintgettek is szaporán a helybéliek, hogy épp ez hiányzott nekünk: vénasszony kalapjáról a kakastoll.

Kezdetben biza árválkodtak eleget az amúgy elég tetszetős, frissen lakkozott padok, de aztán szerre „belakták” őket a csavargók, alkoholisták meg az utcagyerekek.

Nos, egy ilyen padon pillantottam meg az ősszel egyik hajdani osztálytársamat. Ott kuporgott valami kétes külsejű csavargó mellett, de látszólag tudomást sem vett róla. Tekintete valahol a közeli épületek tetején kószált, ahol ilyenkor a galambok szoktak sütkérezni. Haja ritkás-zsírosan tapadt koponyájára, beesett arca valami mély szomorúságot, szinte rémületet tükrözött. Melléje telepedtem, de nem vett észre, amíg meg nem érintettem a karját:

– Mi van veled, Nusika? Rosszul érzed magad?

Összerezzent és pár pillanatig úgy nézett rám, mintha soha életében nem látott volna. Aztán nyöszörgő hangon csak annyit mondott:

– Nem, semmi, semmi… csak pihenek…

Átfogtam a vállát és azokról az időkről kezdem neki mesélni, amikor süldő leányokként minden szünetben versenyt futottunk az iskola udvarán, aztán osztoztunk az uzsonnák fölött. Ő rendszerint szalámis szendvicset hozott, én zsíros, vagy szilvaízes kenyeret. Persze mindig a másiké volt a finomabb. Arra is jól emlékeztem, hogy ő volt a legszebb lány az osztályunkban.

– De te most is nagyon szép vagy, Nusika! Nézd, szinte teljesen ránctalan az arcod, a szemed pedig semmit sem veszített fiatalos csillogásából.

Láttam, hogy egy szavamat sem hiszi, de azért hálásan pislogott felém. Sőt, néhány mondat erejéig ő is bekapcsolódott a nosztalgiázásba. Végül együtt álltunk fel a padról. Ő hazament, én pedig dolgom után néztem.

Nem tudom, mi volt az oka elesettségének, de megéreztem, hogy a kérdezősködés még kínosabbá tette volna közérzetét. Ezek után képzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor pár nap múlva ismét a régi szép Nusit pillantottam meg az utcán. A buszmegálló felé igyekezett, a rá jellemző apró, szapora járással, modern kiskabátot és hozzá pásszoló kalapot viselt, kilátszott alóla vörösre festett, ápolt haja. A megrökönyödéstől most már én ereszkedtem le a legközelebbi padra és hosszan elmerengtem a történteken.

Milyen hatalma is van a szónak! Pár nappal ezelőtt bárki azt hihette volna róla, hogy a város egyik lecsúszott hajléktalanja, most pedig olyan, amilyennek azon a kovácsoltvas-padon füllentettem neki: szép és fiatalos. Attól a pár szótól valósággal kivirult, mert tett róla, hogy megfeleljen a jelentésüknek.

Nem hiába mondja az evangélista: a szó (Ige) maga az akarat, a teremtő erő: „Minden általa lett és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az ember világossága” (János evangéliuma).

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS