Freund Tamás akadémikussal, a Magyar Tudományos Tudományos Akadémia elnökével 2022. május 2-án a közgyűlés ebédszünetében beszélgettünk.
Elnök úr! Körülbelül fél évvel ezelőtt készítettem interjút Vashegyi Györggyel, a Magyar Művészeti Akadémia elnökével. Akkor szóba került a kettőnk közötti beszélgetés során a két akadémia közti együttműködés – megemlítette, hogy már Lovász László elnök alatt is megindult a közös gondolkodás. Ön milyen területeken gondolná ezt?
Freund Tamás
Egyelőre még csak a tervezés szintjén vannak ezek. Engem elsősorban még jóval az akadémiai elnökségem előtt is azzal kerestek meg művész kollégák, az MMA tagjai, illetve az MMA oktatási bizottságának elnöke és tagjai, hogy az idegtudományok mai eredményei hogyan támasztják alá a művészeti nevelés jelentőségét, nemcsak abban, hogy egész embereket neveljünk, hanem ráadásul még a kreativitásuk is fokozható legyen. Ezek a gondolatok bennem már régóta megfogalmazódnak, részben saját tapasztalatból, részben pedig saját kutatási eredményekből levont konklúziókból. A tanulás- és memóriafolyamatokat jelentősen meghatározzák azok az agyi hullámtevékenységek, amelyeknek a generálásáért a belső világunk információit hordozó pályák felelősek. Tehát vannak olyan idegpályák az agyunkban, amelyek egy hullámtevékenységet generálva képesek együttműködésre bírni azokat az idegsejteket, amelyek éppen memórianyomokat raktároznak el. Mi is ez a belső világ, aminek az impulzusai ilyen hihetetlenül hatékonyak? Ez a belső világ nem más, mint érzelmeink, motivációink és az ezeket meghatározó több ezer éves kulturális örökségünk együttese. Ebből nyilvánvaló, hogy ha bevonjuk a belső világunkat az agyunk emlékképeinek kialakításába, akkor sokkal hatékonyabban fogunk tanulni, de hiába vonjuk be ezt a belső világot, hogyha az szegényes és hiteltelen. Itt jönne be a művészetek óriási jelentősége, hogy hogyan lehet gazdagítani az érzelemvilágunkat. Elsősorban katartikus élményekkel, katartikus élményeket pedig, mondjuk, matematika órán, fizika órán nehéz az iskolásoknak kapni, viszont egy-egy zeneműnek meghallgatásakor vagy képzőművészeti, táncélmények, filmek stb. révén rendszeres katarzis élményhez tudnak jutni, ami jelentős mértékben gazdagítja ezt a belső világot. Ebben lehetne együttműködés, hogy a művészvilággal összefogva befolyásolni a különböző középiskolai és egyéb tanterveket, amelyek jelen pillanatban nem jó irányba visznek. Ugyanis a középiskolák felső osztályaiban már a heti egy énekórát is megkérdőjelezték és fakultatívvá tették. Elveszítenek az emberek egy hihetetlen gazdag és rendkívül olcsó forrását a kielégültség érzésnek, mert itt tulajdonképpen nem másról van szó, mint arról, hogy a katarzis élmény révén az agyunkban, az agyunk egy meghatározott örömérzés központjában dopamin szabadul fel, örömhormonnak is mondják a dopamint. Ezt felszabadítják egyéb élmények is, sőt a létfontosságú tevékenységhez kapcsolódó élmények, például a szexuális aktivitás, táplálkozás, ivás – ez mind dopamint szabadít fel, ez jelent a motivációt az egyednek, hogy folytassa ezeket a tevékenységeket, különben kipusztul a faj. Na de dopamint szabadítanak föl a kábítószerek is. Ezzel vissza is él az ember, és rendszeresen sajnos élnek bizonyos körök ezekkel a lehetőségekkel. Egyébként meg ez sokkal nehezebb, a dopamin felszabadítás, mert ha keményen megdolgozunk, mondjuk, a doktori disszertációt megírjuk, megvédjük, itt dopamin fog fölszabadulni, de akkor is, hogyha a teniszben végre meg tudom verni az ellenfelemet, akit már régóta szerettem volna.
Majdnem olyan, mint a flow?
Ezt sokféleképpen fogalmazzák, én nem szeretek ilyen terminológiai vitákba belemenni. A lényeg az, hogy kitalálták az emberek, hogy mennyivel egyszerűbb egy füves cigit elszívni, mint megvédeni egy doktori disszertációt. És a zenehallgatás egy katartikus élmény, akár egy vers meghallgatása után is – mindez ugyanúgy dopamint szabadít fel, mint a kábítószer. Tehát hogyha erre is rádöbbentjük a fiataljainkat, hogy hihetetlenül olcsón lehet és rendszeresen hozzájutni ehhez az öröm- és kielégültség érzéshez, akkor talán még a kábítószerek, az alkohol és egyéb ilyen szerek fogyasztása is visszaszorulhat. Ugyanakkor ez gazdagítja azt a belső világot, amelynek révén az agyunkban úgy tudjuk elraktározni az emlékképeket, hogy azokra egyfajta pecsétet üt ez a belső világ, egyfajta kapaszkodót rak, amin keresztül jobban be tudjuk rántani ezeket az emlékképeket az agyunk kreatív gondolkodási folyamatai során. Ez pedig nem más, mint tulajdonképpen a kreativitásnak a titka, az alkotóképességünket az fejleszti, hogy minél több, súlyozottan elraktározott információra támaszkodva azokból szintetizálhassunk valami eredetit, valami újat. Itt van szerepe nyilvánvalóan az együttműködésnek a művészvilág és a tudós világ között.
Mikor született meg a döntés önben, hogy nem klarinétművész, hanem tudós lesz?
Általános iskolában még inkább klarinétos szerettem volna lenni, bár a kémia iránti szeretetem akkor alakult ki. Szüleim kémiai kutatóintézetekben dolgoztak, és én ott rendszeres nyári munkásként megismerkedhettem a vegyszerek, vegyületek világával, kis kémikusként robbantottam, meg minden rosszat csináltam, amit el lehet képzelni. A gimnáziumban pedig már dzsesszt is játszottam, akkor nem klarinéton, hanem szaxofonon is, ez kitöltötte az életemet, a szabadidőmet. Két kórusban énekeltem párhuzamosan. És úgy tűnt nagyon, hogy engem annyira vonz a zene világa, hogy a tudomány kicsit háttérbe fog szorulni. De ez nem így lett, mert harmadikos gimnazista koromban az egész biológiai tananyag az szinte kizárólag az agyról szólt, az idegsejtek hihetetlen izgalmas világáról. Az én kémia-szeretetem átváltott szépen a biológia szeretetére, és akkor eldöntöttem harmadikos gimnazista koromban, hogy ha az ember tudós lesz, akkor mellette hobbiként lehet muzsikálni, de ez fordítva nem működik. Tehát én még nem láttam egy hivatásos zenészt, hogy olyan komoly kutatómunkát végzett volna a természettudományok területén, amit lehet publikálni valami nemzetközi folyóiratban. És nem bántam meg a döntésemet, hiszen ez valóban így van, továbbra is kórusokban énekelek, továbbra is klarinétozok különböző formációkban. És ez így kerek, ez így teljes.
Mit tart a mostani közgyűlés legfontosabb témájának?
Talán az új kezdeményezéseim már látszik, hogy el tudnak indulni, meg fognak valósulni és be fogják tölteni azt a küldetést, szerepet a hazai tudományos életben, amit én elterveztem. Ezek az Alumni Program, az MTA Középiskolai Alumni Programja, és az MTA Kiváló Kutatóhely minősítés adományozása. Ha visszagondolunk, micsoda óriási jelentősége volt a nagydoktorinak, az MTA Doktora, Tudományok Doktora címnek az egyéni minőségbiztosításban, egyéni teljesítménymérésben a kutatók esetében, és hogy ennek milyen fontos szerepe lett aztán a későbbiekben is, hogy meghatározta a tudósok esetében az egész életpályát, ki kaphatott professzori kinevezést, ki pályázhatott ilyen-olyan címre. Ennek analógiájára építettem fel a kutatóhelyek minősítését is, ez lesz az MTA Kiváló Kutatóhely. 105 kutatóhely pályázott így első körben, és ezekből 95 meg is kapja a Kiváló Kutatóhely minősítést, hiszen most a több mint ezer-kétezer körüli kutatóhelyből nyilván a krémje az, aki most pályázott. A legkiválóbbak mertek igazából csak elindulni ezen a versenyen, tehát egyáltalán nem csoda, hogy most igen nagy százalékuk ezt meg is kapja. Viszont akik nem kapják meg, azok sem mennek el üres kézzel, hiszen megismerkedtek egy olyan objektív tudományos mérési módszerrel, a teljesítményértékelésnek a sarkalatos pontjaival, amit hogyha ezt figyelembe véve fejlesztik tovább a kutatóhelyüket, akkor legközelebb már ők is eséllyel indulhatnak. Ez egyfajta zsinórmérték minden egyes kutatócsoport számára, hogy a kiválóság útján hogyan kell elindulni.
Elnök Úr! Köszönöm az interjút! ezzel az interjúval sikerült minden rendszer váltás utáni elnökkel beszélgetnem.
Hozzászólások