A valóság határán • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

A valóság határán

 

I.

 

Elmerült a habokkal teli kádba. A tej és a méz édes illata betöltötte az egész fürdőszobát. Sosem tudott spórolni az illúzióval, azt képzelte, ő Kleopátra, aki belép a medencébe, hogy a világ legszebb nőjévé váljon. A körmei, a fekete haja, és majd az a törékeny, sérülékeny pillanat, amikor parfümöt szór oda, ahová a férfi csókját kívánja. Évezredek óta készülnek így a nők, ha a Kedvesükkel találkoznak.  Szeretett várni, szerette a várakozás gyönyörét, a lehetőségekkel teli időszakot, amikor ott gomolyog a levegőben a gyengéd intimitás, az összetartozás vas szilárd, megkérdőjelezhetetlen szemvillanása.

Taxit hívott, bár kényelmesen sétálva is kiért volna a vasútállomásra, de ma nem akarta magát megfosztani semmitől. Ünnepelte a virágba borult lelkét, a forró üdvözlő ölelést, a sóhajt, amely egyszerre szakad majd fel belőlük.

Ült a peronon és figyelte a forgatagot. Csomagok, újságok, családok, zajos szócsaták, hisztiző gyerekek.

– Elpakoltad? Betetted? Hoztál újságot, vizet, szendvicset?

Szerető volt, ráadásul a nagyvonalú fajtából. Nem akart fehér ruhát, mirtuszkoszorút, válási papírokat. Ismerte a kegyetlen világ szabályait, amelyet be is tartott, de figyelmet az kért, elvárt, sőt, akart.  A férfi teljes lényét követelte, a fájdalmait, a személyisége árnyoldalát, a sérüléseit, akarta a fényét és az örömeit is. Osztozni akart, az akarta, hogy a sejtjeiben kódok és információk cserélődjenek, történjen meg a génmanipuláció misztikus szinten.

Jó ideje nem találkoztak, a munka manapság teljes embert kíván. A határidő úgy csapkodott és keringett felettük, mint egy fekete varjúcsapat, akiknek az etetése fontosabb volt, mint a saját igényeik. Bele kell tenni, hogy ki tudj venni… – így gondolkodtak mindketten.

Várt, mint a csatából hazatérő lovagot a királyasszony. Várt, mint a beteg, akihez hamarosan érkezik a gyógyszer. Mélyeket lélegzett behunyta a szemét és átélte, megélte, megízlelte, már az övé volt a találkozás, amelynek a valóságban  nyoma sem volt. A vérében már ott bugyogott a szerotonin és dopamin. Az idegsejtek úsztak a mámorban, boldog volt. Az álomkép a fejében testet öltött, becsapta a világot, a satnya elkorcsosult érzékszerveit, és a lelkével élte meg a találkát.

 

II.

 

Az orgonavirágos reggelen a piacra sietett. Szüksége lesz narancsra, rozmaringra, fehérborra a szószhoz és négy darab kacsacombra. Biztonsággal kizárólag levest tudott főzni, minden más előtt sűrűn kellett kérnie az égiek áldását. Megnézett három videót és kikérte a szomszédasszony tanácsát is, mielőtt nekikezdett a karácsonyi menünek.

A férfinek nem szólt arról, hogy így május közepén karácsonyt fognak ünnepelni, ezért nem is számított ajándékra, de ő készült, mindig is úgy gondolta, hogy a férfihez illene egy töltőtoll, amely a tradicionális értékrendet képviselte a számára. A hagyományok megőrzését, az intelligenciát és a férfiasságot. Az a férfi, aki töltőtollal írja alá a nevét, képes jól vezetni az életét és minden mást is, amelybe belekezd, tehát őt is.

Kellettek a kellékek a hangulathoz. A fenyőág túlzás lett volna, de a gyertya, a szépen terített asztal és egy kis fahéjas illóolaj semmiképp. Gondosan válogatott a cd-ék között is, gyanította, hogy a Csendes éjtől enyhe sokkot kapna a férfi, de talán Vivaldi Tél-jével átverheti a helyzetet.

Minden karácsonyt egyedül ünnepelt, otthonosan mozgott a magány mocsara ingoványos mélységben, a kínzó kert kíméletlen keserűségében, de néhány önfejlesztő tréning után, úgy gondolta, kiszabadítja az elméjét a fogságból, felülírja a programját és újragondolja az életét. A karácsony csak egy dátum december végén, átsakkozhatja, egy kecses formás nyíllal átirányíthatja május közepére.

A szabadság nem privilégium, bárki élhet vele, a gondolat varázslat, amely megváltoztathat mindent, akár a hideg rideg valóságot is, persze félelmetes felhúzni egy zsilipet és átengedni rajta több gallon vizet, de a festő keze is maszatos lesz, miközben szivárványt fest a vászonra. A félelem nem tarthatja vissza, a vízzel jön majd iszap, törött faág, talán még rönkök is, de a felesleges festéket oldja a hígító.

 

III.

 

Kortyolt egy keveset az előre behűtött pezsgőből és azon tűnődött, mikor jön el a végítélet? A kataklizma, amely majd rommá teszi egyenlővé az idillt.

Túl szép ez így. Ha történetesen egy nem várt földrengés megbillentené az asztalt és az a háromágú gyertyatartó, amely most olyan sejtelmesen imbolygó fényt vetít a férfi arcára, felborulna, akkor garantáltan jönnének a tűzoltók, vagy egy apró csontszilánk is sokat segítene abban, hogy a megszokott krízishelyzetet élje át. A mentős, aki egy határozott mozdulattal gégemetszést végezne az ő igaz szerelmén, máris otthonosabbá tenné a helyzetet.

Megvacsoráznak, leszedi az asztalt és miközben mosogat, a férfi hátulról átöleli és sürgetőn hívja a szőnyegre, hogy ölelhesse. Elmerülnek egymásban, feloldódnak, más szférákban járnak majd, angyalok kitárt szárnyai alatt önti el őket többször is a kéj.

Mit is mondott az a szerencsétlen sorsú Júlia – „Már menni készülsz? Még nem is virrad. Nem pacsirta volt, hanem fülemüle.”

Elmegy és ő megint itt marad a képzelgéseivel. Átadja őt egy másik nőnek, hogy az élvezhesse a védelmező jelenlétét, hogy biztonságot adjon neki. Az a nő nem is tudja, mekkora kincs van a közelében, mert még be nem tört Kata. Szeszélyes, önző, ráncolt szemöldökű, tudatlan, aki a hálát, a jó szót, a derűs arcot, ódivatúnak tartja.

Lassan nyúlt a pohárhoz és ismét kortyolt egy keveset a pezsgőből. Az adrenalin, a kortizol már bugyogott a kormos szélű boszorkányüstben a fejében. A szemei megvillantak, mint a sötétben vadászó tigrisé, aki a prédát már bemérte, csak a megfelelő pillanatra vár, hogy támadjon és átharapja annak a torkát.

Ez a férfi ma nem megy sehová, sőt holnap és holnapután sem. Nem osztozik többet. A világtörténelem szomorú sorsú szeretőinek ereje finoman száll le rá. Mind ugyanazt akarták, szeretni. Odaadni valakinek a megkötött pulóvert és a töltőtollat. A be nem teljesült álmok fonala, ott volt a konyhaasztal fiókjában. Erős volt, kegyetlenül erős, átitatta több ezer nő keserű könnye. Az a kéz vezette, amely fügék közé nyúlt, hogy megmarja egy áspiskígyó.

A férfi futott és harcolt volna, de a halál hirtelen és váratlanul szakadt rá.

Energiává lett, láthatatlan eszenciává változott, amely egy ideig döbbenten keringett a levegőben. Belehasított a bűntudat, a döntéseinek hiánya miatt nézhetett a testére, amely most élettelenül feküdt a szőnyegen.

Mennie kellett volna, várta egy ködös világ, ahol istenek előtt kell majd számot adnia az életéről, de még várt. Földöntúli nyugalommal nézte a nőt, aki leoldotta a kötelet a teste nyakáról, hogy a sajátjára köthesse.

 

IV.

 

Elsárgult, az időnek nehezen ellenálló újságcikkek őrzik a májusi karácsony rejtélyes, kettős gyilkosságának tényét. Nem értették az olvasók,  a rokonok, barátok és szomszédok, hogy a sikeres ügyvéd és a még sikeresebb költőnő, milyen tragikus eseményláncolatnak eredményeként feküdt egymástól húsz centi távolságban holtan.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS