Bú és öröm, már összetört szavak,
még beléptek hozzánk akaratlan,
és a megbillent csönd beléremeg,
ahogy a zord robaj ölébe ejt.

S kihajolva a rügytelen égre,
a füstös szemek üresek, félnek,
keresgélik az elveszett nappalt,
a tekintetek némán szakadnak,

mert égő estén hideg szavakat
ropogtak eléjük a fegyverek.

S kínok hátán, a földi rend felkel,
reggeli napnak oly sovány mersze,
érc egéről fém albatroszt zuhan,
embernyi tenger nyeli a morajt,

s villámló csőrrel, míg alábukik,
áldozat öklén utolsót szorít,
szívből az élet menekül, szalad,
s lángnyelvén rettenet magasba tart.

Megosztás

Tweet