Még alig múltam ötvenhét éves,
amikor döngve becsapódott előttem
a gyönyörök kertjének kapuja.
Hogy becsapódjon, abban részem
volt nekem, magamnak is, hiszen
nagyot taszítottam rajta. De azt, hogy
örökre becsapódik, akkor még nem
tudhattam. Sokáig élt még bennem
a vágy, és a remény, ám akikbe
beleszerettem, mind elutasítottak.
Szeretetlen évek fogságában meghal a
vágy és a remény, ma már tudom,
az a kapu többé nem nyílik meg nekem,
májusi éjszakákon már csak emlékezem.
Jó lenne most az ötvenhét éves énemnek
megkongatni a vészharangot, talán másképp
lenne minden, de érzem, már nem forgatható
vissza soha többé az időnek kereke.
Nők nemzedékeinek hosszú sora lépett előttem
ugyanerre az útra. Érintés, és gyengédség
nélkül sorakozó évek könyörtelensége hozta el
számukra végleg az öregséget.
2022 05 11
Hozzászólások