Másfél perces novella
Barátaim, ismerőseim gyakran csodálkoznak rajta, hogy, bár megtehetném, nem szeretek csak úgy céltalanul mászkálni, utazgatni, nézelődni a városban. Pedig én magam is vártam, hogy betöltsem a 65. évemet, és ingyen utazhassak. A leginkább ínséges években, amikor csak nehezen tudtam megspórolni a bérlet árát, ez a lehetőség valami mennyei, kívánatos állapotnak tűnt.
Igaz, közbejött a járvány maszkviselő két éve is, ami alatt leginkább gyalog jártam, ha tehettem, és csak akkor szálltam buszra, ha muszáj volt a távolság, vagy az idő sürgetése miatt.
Most, hogy már lecsengőben a járvány, és csak ritkán jut eszébe a hatalomnak ijesztgetni vele a jónépet, felkerekedhetnék, hogy bebarangolom a várost. Ingyen.
Hogy miért nem teszem mégsem?
Időközben valahogy megsérült az emberekbe vetett bizalmam, talán könnyebben meg is bántódom, és ha valami kellemetlenség ér, nehezebben áll helyre a lelki békém. Ilyenkor inkább visszahúzódom a csigaházamba egy időre.
Mint ma is.
Vihar előtti fülledt melegben indultam vásárolni, a Pennybe, legyen ez a reklám helye, mert ott még mindig emberbaráti áron tudok megvenni mindent, amire szükségem van. Odafelé kiadós séta, visszafelé néhány megálló busszal.
Három, nem különösebben megpakolt szatyorral várakoztam a megállóban, jól elosztva a súlyt, a vállamon, és a két kezemben.
Nem voltak sokan, ismerőssel is találkoztam, néhány perces beszélgetésünket a buszom érkezése szakította félbe. Ő másik buszra várt, a megállóban maradt, én pedig igyekeztem gyorsan felszállni. Előttem néhány ember, mögöttem egy-kettő. Már felkapaszkodtam, és helyet kerestem magamnak, amikor egy undok hangot hallottam mögöttem, s csak pár másodperc múltán jöttem rá, hogy hozzám beszél.
– Igyekezz már, ne úgy menj, mint egy csiga! Nem lehet tőled rendesen felszállni!
Megfordultam, és egy, egyébként jól öltözött, normális külsejű, harminc körüli, alacsony férfit pillantottam meg. Mielőtt a kedves olvasó előítéleteitől vezérelve azt gondolná, amit ilyenkor szoktak, nem, ez a fiatalember egészen fehér bőrű volt.
Először szelíden szóltam hozzá, bár eszembe jutott, ha a fiam velem lenne, lehet, nem úszná meg ennyivel a türelmetlen fickó.
– Igyekeztem, amennyire bírtam, kérem, legyen türelmesebb! Ennyire futja tőlem.
Valamit odavakkantott, nem is igen értettem, de az volt a lényege, hogy miért éppen ott szállnak fel a tohonya öregek, ahol neki kell?
Itt már elszakadt az én cérnám is, és amilyen rondán csak képes vagyok, ránéztem, kihúztam magamat, s ezáltal föléje magasodva közöltem vele, hogy majd ha ő is hetvenéves lesz, lehet, hogy már nem fog ugrálni! Kicsit túloztam persze, hiszen még 68-t sem töltöttem be, de a kerek szám tapasztalatom szerint sokkolóbban hat az emberekre.
A pasinak pechje volt, a buszon többségében idős utasok ültek-álltak, egy csepp részvétet sem váltott ki magánszámával.
A fickó, paprikavörös képpel még annyit odamorgott nekem, hogy az nem biztos, de már nem törődtem vele, hátat fordítottam neki, és csakhamar megnyomtam a leszállásjelző gombot.
Egy biztos, ma már nem szállok buszra, ahová még mennem kell, oda elsétálok.
A házunk felé ballagva azon tűnődtem, vajon szükségszerű, hogy a fiatalabb nemzedékek ennyire türelmetlenek legyenek az idősekkel szemben? Vagy szimpla bunkóság volt, esetleg rossz napja van a fiatalembernek? Valaki belerúgott, és ő továbbadta a sértést másnak, aki nála is kiszolgáltatottabb?
Kérdéseimre nem fogok választ kapni, szomorúságom pedig elmúlt, mire megírtam a történetet.
2022 05 13
Hozzászólások