Tisztelt Olvasók!
Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig. Nem az a szándékom, hogy színház-történetet közöljek, vagy egy-egy forrás „utóéletét” írjam meg, hanem az, hogy az olvasó közönség elé tárt forrás „erejével” jellemezzem azt az időszakot.
1897: Vezércikk az akkori színházi életről, két kis, velős tudósítás
Pécsi Nemzeti Színház 1895 (Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
A századvég 1873-tól neves politikai, közgazdasági, valamint vegyes tartalmú ellenzéki helyi heti közlönye, majd 1894-től politikai napilapja, a Pécsi Figyelő 1897. január 24.-i számának vezércikkében egy hosszú és tartalmas eszmefuttatás jelent meg az első oldalon „Színház mint kultúr intézmény” címmel, 1897. január 23.-i keltezéssel. Idézzük ezt teljes terjedelmében.
„Sok szép szó és sok helyes eszme hangzott el a színügyi bizottság legutóbbi ülésén, amikor arról folyt a tanácskozás, hogyan lehessen megtörni a közönség közönyét, amelyet a színházlátogatás iránt az idén olyan csökönyösséggel tanúsít, nagyon félő azonban, hogy mindennek – legalább az idei évadra nézve – nem lesz foganatja, mert igazuk volt azoknak a felszólalóknak, akik azt hangoztatták, hogy a közönséget a színházba járásra erőszakolni nem lehet.
Miben is állhat az a társadalmi akció, amelynek megindítását a színügyi bizottság elhatározta? Abban, hogy a bizottság tagjai a nyakukba veszik a várost, s házra járnak bérletet gyűjteni, más részt, amíg minden társas körben, ahol megfordulnak, propagandát csinálnak a színháznak, ismerőseiket, barátaikat buzdítják a színházlátogatásra, s iparkodnak eloszlatni azt a lábra kapott előítéletet, mintha a mostani színi társulatunk olyan rossz lenne, hogy meg se lehet nézni.
Hát, hogy mindez sikerre vezethessen, először is a színügyi bizottság tagjaiban kellene meglennie az ügy iránt való lelkesültségnek, mert ha igaz az, hogy bottal nem lehet a közönséget a színházba terelni, akkor még igazabb, hogy nem lesz foganatja annak a prédikácziónak (sic!), amelyre magát a térítőt kell bottal kergetni. Pedig hát magánál a színügyi bizottság nagyobb részénél sajnos közönyösséget tapasztalhatunk, az ülésekre is alig a tagok fele jár el, a megjelentek többségénél pedig az igazgató iránti jóindulatot igen, de a színügy iránti igazi lelkesedést alig tapasztalunk.
Pécsi régi városháza 1900 körül (Forrás: Régi Pécs)
De ha igazi apostola lenne is az ügynek valamennyi, vajjon (sic!) lenne-e eredménye működésüknek a bérletgyűjtés körül, amikor az igazgató bérletet csak az egész évadra fogad el? A legtöbb család nem akarja magát lekötni hosszabb idejű bérletre, részint mert vannak időszakok, amikor a színházlátogatás a családra lehetetlenné, vagy legalább is terhessé válik, részint pedig mert azt vélik, hogy az egész évadra való lekötöttség mellett teljesen ki vannak szolgáltatva az igazgató szeszélyének.
S ez az aggodalom nem is egészen alap nélkül való, mert a pécsi közönségnek a bérlettől való idegenkedése nagyrészt onnét ered, hogy a múltban a legtöbb színigazgató visszaélt a bérlettel: minden olyan előadás, amelyről az igazgatók csak némileg is feltehették, hogy vonzóerőt gyakorol a közönségre, bérletszünetben ment, a bérlők számára pedig elcsépelt ócskaságokat nyújtottak pongyola előadásban, vagy pedig folytonos ismétlésekkel kedvetlenítették el a törzs-publikumot.
Nem mondjuk, hogy Somogyi (Károly)nál hasonló eljárástól lehetne tartani, de a közönség erre nézve biztosítékot akar látni, s a legkevesebb, amit ez irányban követel, az, hogy bérletszünetes előadásokat – éppen úgy, mint az áremeléseket – csak a színi bizottság, illetve annak albizottsága engedélyezhessen.
Somogyi Károly színigazgató (Forrás: Wikipédia)
Ami pedig azt a társadalmi akciót illeti, amelyet a színügyi bizottság a társas érintkezés közben való buzdítás révén vél célhoz vezetőnek, az szintén nagy nehézségekbe fog ütközni. Nem mondjuk, hogy nem kell megpróbálni, de azt hisszük, hogy manapság a közönség csak úgy megy a színházba, ha erre maga az ott várható műélvezet, és nem hazafias szónoklatok, vagy bármily magvas kultúrpolitikai érvelések ösztökélik.
A régi jelszó: ’hazafiság a nemzetiségnek!’ most már alárendelt szerepet játszik a színügy pártolásánál, ma már a művészeti szempont nyomul előtérbe. Akkor, amikor hazánkban a társadalom felső és középosztályai nyelvükben még idegenek voltak, amikor a magyar nyelv használatát még paraszt-tempónak tartották. Sőt olyan előítélettel voltak eltelve eme nemzeti közkincs iránt, hogy lehetetlennek tartották a művelt, finom társalgást magyar nyelven: akkor megbecsülhetetlen szolgálatot teljesített a magyar színészet nyelvünk művelése, terjesztése, népszerűsítése körül, s ezért hazafias kötelesség volt annak pártolása még mesterséges eszközökkel is, hogy megerősödhessék a magyar nemzeti múzsa, s így kiszoríthassa az idegen nyelvű színészetet, amely egyedül dominálta az ország csekély számú színpadát.
Akkor a megtámadott magyar nemzetiség egyik legerősebb védőbástyája volt a magyar színészet, azért annak erősítése első sorban is hazafias kötelesség volt, a művészi szempont már csak másodsorban jöhetett tekintetbe. De ma már a szemébe nevet az embernek a publikum, ha azt mondjuk neki, hogy színházba járni hazafias kötelességed, tenné ezt különösen a pécsi közönség arra való utalással, hogy nálunk a nemzeti nyelv úgysincs veszélyeztetve, kivívta az már jogait úgy a magán, mint a hivatalos életben.
De hát nemcsak nyelvterjesztő, nemzetiség-fenntartó feladat állt előtérben, elég volt az, hogy színészeink magyarul játszottak, most már megkívánja a közönség, hogy jól is játsszanak. S ebben a tekintetben igaza volt annak a felszólalónak a színi bizottságban, aki azt mondta, hogy manapság a színészet már üzlet, amelyben a jelszó: ’adsza, nesze!’ (sic!) Adj jó előadást, amelyet élvezettel hallgathatok végig, akkor megfizetem az érte járó díjat, de ha a ráfordított költségemért bosszankodnom vagy unatkoznom kell, bizony nem kötöm meg az üzletet.
S itt önként kínálkozik a fegyver a színügyi bizottságnak, amellyel a közönséget a színház számára meghódíthatja. Nem a hazafiságot, sőt még a kultúr missziót sem kell hangoztatni, hisz a kultúr missziót ott, ahol erre a leghálásabb tér nyílik, amúgy is teljesíti, mert az alsóbb osztályok most is hűséges látogatói a színháznak, hanem fel kell világosítani a közönséget arról, hogy színtársulatunk művészi színvonala nem oly alacsony, hogy a színházlátogatásra fordított költség kidobott pénznek lenne tekinthető, mert bizony elég tisztességes előadásokat produkálnak színészeink.
Igaz, hogy a tavalyi pótidény elkedvetlenítette a publikumot, mert az új társulatnak az ország különböző vidékeiről összeverődött tagjai még össze sem tanulhattak annyira, hogy kifogástalan összjátékot produkálhattak volna, de a nyári évad alatt volt idejük és alkalmuk ezt a hiányt kipótolni, s mostani előadásaik csakugyan nagy haladásról tesznek tanúságot. Hát, még ha telt házak előtt játszhatnának!
Mert hiába az üres ház, még a nézőtéren is nyomott hangulatot idéz elő, hogyne volna tehát deprimáló hatással az előadó személyzetre, amelyre az üresen tátongó nézőtér már eleve a leglesújtóbb – tegyük hozzá – igazságtalan kritikát képezi.”
Érdekes mai szemmel olvasni ezt az aláírás nélküli, tehát mai szóval szerkesztőségi cikknek minősülő publicisztikát, amely érdekes áttekintést nyújt a színházi életünk múltjából, no meg az akkori országos és helyi életéről. Már többször idéztem a városi színügyi bizottság munkáját, itt most csak röviden annyit: ez volt az a városi tanács által választott (mai szóval) szakbizottság, amely a városi törvényhatóság részéről teátrumunk ügyeit szervezeti szempontból intézte.
Ismét két, ez úttal rövid Pécsi Figyelő cikket idézek, amelyek 1897. február 4.-én láttak napvilágot. Az első a „Tartüff” (sic!) címet viselte.
Tommaso Salvini (Forrás: Wikipédia)
„Az ittrekedt (Tommaso) Salvini társaság hétfőn Moliére ismert vígjátékát, a Tartüff-öt hozta színre, s tekintettel az ekkor folyó álarcos bálra, no meg, a közönség későn értesült a hevenyébe rántott ráadásról, bizony kevesen ültek a nézőtéren. Salvini ez alkalommal is ragyogtatta művészetét a szenteskedő szerepében, s a társulat tagjai is eszerint játszottak. A darab maga egybe menvén végbe, minden dekoráció és közzene sem volt, így tehát jóval tíz óra előtt véget ért. Mint értesülünk Somogyitól, az előadás tiszta jövedelmeképpen a Jótékony Nőegylet, az Izraelita Nőegylet és a polgármester kezeihez másnap 10-10 forintot adott. Salvini és társulata a keddi gyorsvonattal Budapesten keresztül elutazott.”
Hervé (Forrás: Wikipédia)
Tommaso Salvini (1829-1915) híres olasz színész világjáró körútjáról, pécsi szerepléséről már írtam. idéztem. Ez a rövid, de velős tudósítás azért értékes, mert annak érdekes „utózöngéiről” ad érzékletes képet, egyben tanúsítván a korabeli újság forrásértékét.
A másik az „Ünnepi előadások” címmel jelent meg. „Tegnap, Gyertyaszentelő napján fél helyáras publikum előtt a ’Nebáncsvirág’ ment, amely remek operettet kár a délutáni előadások nívójára lesüllyeszteni. Este a ’Télen’-t láttuk a régi szereplőkkel és a régi előadásban. Kézdi Juliska remekelt, valamint jó volt az egész személyzet, s különösen Kiss Pista, meg Károlyi (Lajos). Kissnek azonban ajánljuk, hogy ragadtassa el magát jókedvétől, mert így ugyan megnevettetnek bennünket, de ez olyan szójáték, mely a ’Katit’ a komikus ’Katyi’ után nyomban ’Kratyó’-nak titulálja: a jó ízlés rovására megy. Hughyné (?) helyett Bognárné adta ügyesen a vén leányzót, s az előadás másik nevezetessége az volt, hogy a függönyt a második felvonás elején vagy ötpercnyi próbálgatás után tudták csak felhúzni.”
Hervé (azaz Louis Auguste Florimond Ronger, 1825-1892) örökbecsű operettje mellett Bokor József (1861-1911) zeneszerző, színműíró, karmester 3 felvonásos népszínműve volt műsoron. A „függöny-mizéria” pedig tovább színesíti a helybéli színjátszás képét.
Hozzászólások