A világ nem jobbul, soha semmit.
Csak tér kell, s talán rájövünk,
idő Istenünk diófát ültet,
s égi ágakra mi csak ránövünk.

A világ, ma olyan, mint régen volt.
Szív, értelem nehezen viseli,
hogy romlik a románc, múlik a vágy,
s kapcsolatunkból az „én” távozik.

Rózsás csók íze bizseg a számon,
volt, kinek méz volt, édes áfonya,
s annyi szögesdrót átszúr az égen,
s múltban rajzol jelent a lábnyoma.

Tavasz ember gondol, s mond szíveset,
s télen felhívja, kit rég sem akart,
színlel a játék, mintha változna,
de érzik ők jól, az álarc mit takar.

Bágyadt akácok, elhervadt szépség,
lakmároznak rajt, ahogy mindig is
szorgos hangyák, hétpettyes angyalok,
s ízét neszezik, bomló hírt viszik:

Isten csodája, ím’ e hely, a test.
Csönd szoba, hol egykor élet fogant,
zavaros kérdést szül trükkös jelen,
s hozzám szorítod borostás arcodat.

S lehull ma is, mint rég a gomb, fura
kép botlik pohár szélén a fényben,
blues zsong, ma éjszakánknak kék dala,
s csókod, vállamon csacsogva elnyel.

A világ, olyan ma is, mint rég volt.
S nagyot kis-nagyember sem változik,
ábrándja örök, gazsága rabság,
szerelme nagy, s verme sem tántorít.

Meséd, ember térben mese maradt.
Lélek szépség, a csúffal vérrokon,
egyensúly, mi térül-fordul köztük,
de Eszméd él, s Csillagod fönt ragyog.

Megosztás

Tweet