Régi kedves barátnőm a júniusi forró napok egyikén látogatott meg, és együtt töltöttünk pár órát, csaknem fél napot. Mindig szeretek vele lenni, mert derűs lénye, optimizmusa kisugárzik rám. Pedig neki sem volt könnyű az élete, de mintha nem törte volna meg őt úgy, mint az enyém, mostanra engem.
Kikísértem őt a buszhoz, hálás voltam neki, hogy az embert próbáló kánikulában eljött hozzám, pedig ez számára oda-vissza háromórás buszozást, átszállásokat, várakozást, zötykölődést jelentett. Integettünk egymásnak, a busz elindult vele, én pedig megfordultam, hogy hazafelé induljak.
De ekkor egy helyes, magas, szakállas fiatalember lépett elém, mosolyogva rám köszönt. Mint kiderült, engem várt, nem akart megzavarni bennünket, megvárta, míg elindul a busz.
Rég láttam őt, de azonnal felismertem, a barátságos nagy mackót, akinek ez a mosoly volt a védjegye, és aki valahogy hirtelen megváltozott. A hajdani kisfiúból felnőtt lett, és a hatást még fokozta az ünneplő ruha: fehér ing, sötét nadrág. És persze a helyes kis szakáll, ami jól állt neki.
Szokásos játékunknak megfelelően megkérdeztem tőle: – Hányadikos vagy? Bár tudtam, hogy idén érettségizhetett, és azonnal beugrott az arcról a neve is, sőt, emlékeztem, kik voltak az osztálytársai, az alsós tanítónénije, az osztályfőnöke. Örömmel hallottam a választ: – Most érettségiztem! Az érettségi bizonyítványomért megyek a suliba.
Kérdésemre, hogy hogyan tovább, dolgozni fog-e, vagy továbbtanul, örömmel, és büszkeséggel a hangjában felelte, hogy egyetemre fog járni, kommunikáció szakra!
– Gratulálok! Nagyon örülök! – feleltem, és önkéntelenül közelebb léptem hozzá, ő pedig átölelt, és még két finom, szakállas puszit is kaptam tőle.
Magasabb nálam, állapítottam meg magamban, nem kis csodálkozással.
Jól emlékszem a kisfiúra, aki az elsős évnyitón olyan keservesen, vigasztalanul zokogott, hogy három tanító néninek is csak nehezen sikerült őt megnyugtatni.
De még mielőtt ezt kimondhattam volna, ő szólalt meg: – Sose felejtem el, milyen félve mentem be először a könyvtárba, de ott volt Erika néni. És milyen jó volt délutánonként beszélgetni, meg játszani! Akkor szerettem meg könyvtárba járni.
Sorra idéztük fel az emlékeinket. Amikor ez a kisfiú, talán ötödikes lehetett, egyszer megkérdezte tőlem, hogy éhes vagyok-e? Délután volt, és én önkéntelenül, őszintén rávágtam, hogy igen. Mire ő térült-fordult, és lehozta a napköziből az uzsonnáját. Soha nem ettem még olyan finom májkrémes kenyeret!
Már könnyes volt a szemem, tele a szívem iránta érzett hálával, és szeretettel, azt éreztem, hogy igen, az élet mégiscsak egy gyönyörű dolog, és két kézzel szórja ajándékait.
Én, aki soha nem kaptam 45 éves pályafutásom alatt soha, semmilyen kitüntetést, aki nem értem el tudományos fokozatot, szakmai publikációim száma is jelentéktelen, és nem szereztem további diplomákat sem, azokban a percekben megkaptam a lehető legnagyobb elismerést. Azt, amit könyvtárosként kaphattam: Lacika szeretetét, figyelmét, az emlékeinket, amelyek a jelenben is összekötnek bennünket.
Úgy éreztem, tanárai mellett egy parányit én is hozzáadhattam ennek a fiatalembernek a sikeréhez. Tudom, milyen nagy utat tett meg az elsős évnyitó óta, a Táncsics iskola napsütötte udvarától az egyetemig.
Ő pedig egy boldog napomat tette még fényesebbé.
Elköszöntünk egymástól, Lacika, most már inkább László, ment az iskolába, én pedig hazafelé indultam. Tudtam, ezeket a boldog pillanatokat, és jó érzéseket el kell raktároznom, hogy ínséges napokon legyen hová visszatérni, töltekezni belőlük.
Eszembe jutott az a versem, amelyet éppen az ő osztályának írtam, amikor nyolcadikosok voltak:
Átváltozás
Évről-évre szemlélem
mint változnak át, félszeg,
pattanásos kiskamasz-
létből hogyan jutnak el
a fiatal élet küszöbére
szemem előtt fiúk és
lányok. Mint hernyóból
a kifejlett lepke, fennen
tündökölve, szárnyát
próbálja egy új nemzedék.
Utánuk is jönnek, évről-évre,
sorjáznak a felnőtt létbe.
2022 06 26
Hozzászólások