Tersánszky Józsi Jenő: A margarétás dal
A Tersánszky hősök erkölcsi normája nem a Tízparancsolatra épül. Talán tíz másikra, vagy ahányra éppen szükség van. Vagy talán csak nem úgy olvassák a parancsolatokat, vagy nem úgy értelmezik, mint mások. Nem ellene tesznek ők tudva és akarva (mert – ugyebár – ez jelenti a bűnt!), hanem inkább „elcselekszenek” a parancsolatok mellett. Tudják, mit és hogyan tesznek a tisztességes(nek mondott) világban, de ők inkább a maguk viaszlágy törvényeit teszik a kőbevésettek helyébe. És nem élnek semmivel se jobban, se rosszabbul, semmivel se boldogabbak vagy boldogtalanabbak, mint a parancsolatokkal élők. Ez némiképp menti őket a valódi bűntől, teszi őket talányossá, és életüket olyan „tiltott gyümölcs” édességűvé. De ennyi elég is a moralizálásból!
A margarétás dal bizonyosan nem tartozik a XX. századi magyar irodalom alapművei közé, és nem csak „a képlékeny parancsolatértelmezés” okán. Terjengős, felszínes, a nyelve pongyola, a cselekménye zavaros. A „ponyva-gyanú” végig ott motoszkál bennünk, sőt néhol még bőbeszédűen túlírtnak is érezzük, ami pedig ponyvától végképp elviselhetetlen. És valamiért mégis szívesen veszi kézbe az olvasó, jó félszázaddal a megírása után, és majd kilencven évvel a benne leírtakat követően. Hogy van ez…?
Natasa Gajdarovának hívják a főhőst, akit azonban a hősöket termő nagy időkben igazán nem illik ezzel a névvel illetni. Szóval: róla szól a történet, az ő csetlés-botlásáról, vagy pontosabban: hempergéséről. Mert bizony Natasa minden gondolata és legfőbb tevékenysége e körül forog. Natasa ugyan jó származást és igényes neveltetést tudhat maga mögött, de a szó szoros értelmében maga mögött is hagyta mindezt a jót és igényest. Helyette kevésbé jót és gyakran igénytelent választ magának. Vagyis Natasa pontosan tudja és érzi, hogy mit kellene egy erkölcsös orosz-német nemesi kisasszonynak tennie, ő azonban helyette egészen másképpen tesz. Egyféleképpen tesz (azon a bizonyos „más-képen”) – és kétféleképpen gondolkodik. Tetteihez (hempergéseihez) megfelelő lélektani-kényelmi magyarázatokat teremt: ez így jó, mit számít, ha másképp nem lehet, élni kell, stb. Ugyanakkor belsejében őrlődik, és többre vágyik: az igazira, a szépre, a tisztességre. A kétféle gondolkodás párhuzama és őrlő egybefonódása azért megrontja Natasa szép perceit is, és bódítóan átmenti őt a szennyes elmerülés óráin is. Az olvasó pedig hüledezve tapasztalja, hogy akaratlanul is képes azonosulni Natasa föl-lehullámzó érzelmeivel. Pedig Natasa nem moralista, csak egy picit érzékenyebb, egy picit mélyebb érzésű és egy picit könnyebben kapható, mint a lecsúszott (talán még nem: lezüllött) orosz-német nemesi kisasszonyok voltak 1914-16 jeges-tüzes hónapjaiban.
Háborús regény A margarétás dal, de nem igazi háborús regény. Nincs benne szó hadmozdulatokról, részletezett harci cselekményekről, hadapródokról és hadastyánokról. Sem derék mieinkről, sem gaz ellenségről. Nem is igen lehet, mivel maga Natasa is fele-fele arányban érzi mieinknek és ellenségnek az arra-vonulókat, a leigázókat és a felszabadítókat. De ő másképp osztályoz, nem anyanyelv, uralkodó vagy paroli szerint, számára fontosabb ennél a szeretnivaló, snájdig férfi, aki mindenhol előfordul, és akire az asszonyok mindig számíthatnak. Legföljebb csalódnak bennük. Van ilyen… Azért többnyire nem halnak bele a csalódásba, emléküket egészen a következő kapcsolatig meg is őrzik. Vagy tovább, de azért ne essünk túlzásba. És vannak persze a kivételek.
Sok alantas elemből áll ez a filozófia, de cinizmus nincsen benne! És van egy haszna is: túl lehet élni vele a világot. A háborút is, meg a békét is. Mert a kettő azért olyan rettenetesen nem különbözik. Vagy inkább: a békében is van elég kegyetlenség és ellenségeskedés, a háborúban meg annyi emberi mozzanat és kaland, meg váratlanság. De hát miért is volna mindez másként, amikor mindkettőben (háborúban és békében) ugyanazok a férfiak és nők vesznek részt.
(Natasa nevét elég szerencsétlen módon Sa változatban használja az a nyegle újságíró, akinek a lány egy forró délután ezt az egész történetet elmeséli. Még ha Nasa, vagy valami más két szótagú név kerekedne-rövidülne, de így se becézni nem lehet a nevet, se viselőjének kellőképpen kedveskedni. Talán arra az egyre jó, hogy az elbeszélő a kapcsolat felszínességét éreztesse az olvasóval.)
Az első világháború első hónapjaiban ismerjük meg Natasát, valahol az Osztrák-Magyar Monarchia észak-keleti és Szent Oroszország nyugati-középső határvidékén. Ugyancsak kevert nyelvű-szívű vidék ez, orosz és német kevés lakik erre, de lengyel, ruszin, ukrán, cigány, zsidó – elvétve még magyar is – előfordul. Natasa éppen nevelőnő egy felkapaszkodóban lévő, kimondhatatlan nevű lengyel családnál, akik természetesen az oroszokat és a németeket egyformán utálják, de mivel most a német (vagyis hát: az osztrák) van közelebb, nekik gazsulálnak, rajtuk nyerészkednek, meg az asszony még titokban mást is csinál, de erről mély hallgatás van. Natasa jólneveltségre neveli süldő leánygyermeküket, egyébként pedig kellőképpen megveti környezetét, anyanyelvre való tekintet nélkül.
A front hamarosan és viszonylag könnyedén átrobog fölöttük, ezúttal kelet felé. Az osztrák-magyar hadsereg elfoglalja a települést (óvakodjunk akár falunak, akár városnak nevezni, mivel csak két épület meglétét említi az elbeszélő: a kúriát és a malmot, ez pedig kevés a településtípus meghatározásához). Az éppen megszállás alá kerülők rémeket mesélnek a megszállókról, ehhez képest inkább a győztesek érzik magukat rémesen. A beszállásolás egyszerre fonák és erőszakos, kellemetlen a helybelieknek és kényelmetlen a foglalóknak. A tisztek a kúriába („a kastélyba”) kerülnek, ahol viselkedni kell, a közlegények a malomba, ahol minden sokkal elviselhetőbb.
A lehetetlen nevű, modorú és kinézetű Herterich, a rangidős tiszt, élet-halál ura. Ez az élet-halál akkor és ott csöndet és nyugalmat, némi ennivalót és esetleg passzírsejnt jelent (mielőtt a németül nem értők elájulnának: úti okmányt). A kimondhatatlan nevű lengyelek már tuszkolnák is Sát (ugye, milyen idétlenül hangzik?!) a tiszt ágyába, hogy szerezze meg ezt a bizonyos okmányt – természetesen nekik. És már előre és mélységesen megvetik a lányt erkölcstelenségéért. Azért olyasféle erkölcsi konfliktus és a hazug prüdéria elítélése nem lesz a dologból, mint volt Maupassant úrnál, egy félszázaddal korábban, Gömböc kisasszony esetében. Sa a passzírsejnt megszerzi – magának, a lengyelék pedig síbolnak-lebuknak, szóval: mintha győzne az igazság. De hát nem igazán erről szól a történet!
A beszállásolás állandó feszültséget, rohanást és üvöltözést jelent, fenyegetést hadbírósággal és felkoncolással, mindennek azonban kevés a foganatja, amire az érintettek elég hamar rájönnek. A kertészház három szerencsétlenjét végül mégis fölkoncolják, inkább ijedelmükben-idegességükben, ők ugyanis petárdákat gyújtogattak, a játék-tűzijátéktól az oroszok – néhány kilométerre húzódik a front – bemérik a kastélyt, valódi tűzijátékot csinálnak, a kastélyt tönkrelövik és felgyújtják – a háború mégiscsak háború.
A kiállhatatlan Herterich mellett Sa szenved, és szenvedéséhez jó képet vág. Eléri, amit elérhet, és már szívesen szabadulna rémes jótevőjétől. És szabadul, sőt távozásakor Herterich az utódja kegyeibe ajánlja Natasát (ami azért elég otromba dolog egy úriembertől – de hát a háború mégiscsak háború). Von Thallódy az őt fölváltó osztrák-magyar tiszt neve (Natasa számára nincs jelentősége a tiszt magyar nevének vagy anyanyelvének, ők úgyis németül törik a szerelem nyelvét). Natasa lenyeli mérgét, a nem-szeretem vőlegény után mintha a mesebeli királyfi jelent volna meg számára. És a dolog mégsem megy…! A romló fronthelyzet, a parancsok és kihallgatások, a beszállásolás nehézségei a szétlőtt kastélyban, a tiszttársak tolakodó bizalmaskodása, a szenilis őrnagy szabályzatmániája – mindezek a két szerető szív és a két szerető közé falként tornyosulnak. Hiába élnek testközelben, a meghittség egyetlen pillanata sem következik be, helyette roham és visszavonulás, frontszolgálat – elszakadnak egymástól, duzzogva és vágyakozva. És Natasában felizzik valami sosemvolt érzés egy valódi szerelemről, amely csak von Thallódytól kaphat értelmet. Elkezdi várni, visszavárni, mániás megszállottsággal vágyakozni utána. Terveket és álmokat szőni, amelyben megszökteti őt a fiú, megszökteti ő a fiút, és valahol, a világ végén, ők ketten, együtt… Valamiféle „búcsú a fegyverektől”, ugyanabban a háborúban, ugyanannak az Európának a másik oldalán, mint ahogy Tersánszkyval közel egy időben egy amerikai újságíró is megírta, szépen és érzelmesen, de ugyanolyan naivan és hihetetlenül, bizonyos Ernest Hemingway.
Ebből persze nem lesz semmi! Von Thallódy nem önkéntes örömkatona, mint nagynevű kortársa, ő nem fordíthat hátat a századának, a hadparancsnak, neki bajtársai és védeni való hazája van. Ő legföljebb egy-egy nap kap eltávozást a frontról, kiszámíthatatlanul, ötletszerűen. A fegyverek közt hallgatnak a múzsák – Venus pedig epekedhet!
Von Thallódy a fronton, a kastély romokban, a lengyelek üzelmeire fény derült – Natasának nincs sok keresnivalója itt tovább. Előbb átköltözik a malomba, aztán hirtelen támadt barátnőjével, Lisenkával gondolnak egy merészet és nagyot – háború van, bátraké a szerencse! –, beállnak színésznőnek egy közeli nagyváros színházába. A nagyváros – mondjuk – Krakkó, amely az I. világháború végéig a Monarchiához tartozott, a színház inkább afféle műsoros mulató, amely egyéb szolgáltatásokat is nyújt, ne forszírozzuk. A két lány prímán megleli a számítását, Lisenka útszéli találékonysága biztosítja a busás bevételt, Natasa neveltetése hajdani emlékeit váltja aprópénzre. Megkomponálja, és estéről-estére sikerre viszi azt a bizonyos „margarétás dalt”, amelyben igazi érzelemről könnyfacsaró szavakkal énekel, nem fontos tudni a jól fizető közönségnek, hogy „a művésznő mindezt komolyan gondolja”.
Félreértés, egymást keresztező levelek, hamarabb kiadott szabadság – valójában a végzet nem engedi egymáshoz őket. Von Thallódy véletlenül vetődik el váratlanul kapott szabadsága estéjén a színházba, ahol egy gyanakvó (beépített?) „echt német” bárnővel kezd flörtölni, a nő a (szintén meglehetően idétlen) Vimmedli nevet viseli, erőszakos von Thallódyval, fenyegeti Natasát. Félszeg kimagyarázkodás, keserű szájíz marad a kudarcos este után.
A hadi malmok lassú, de eredményes működésének tudható be, hogy Natasa végül mégiscsak kézhez kapja azt a bizonyos passzírsejnt, amely eljuttatja bécsi rokonaihoz (őt, a gyanús, ellenséges idegent, egy keleti Mata Harit!), meg is unja a vágyott rokonokat három nap alatt, és már menekülne vissza bizonytalan, de változatos életébe. Csakhogy közben Lisenka is kirepül újonnan szerzett társulatával, mégpedig egyenesen Párizsig (ha mindez igaz, persze!). Mert azért tudni kell, ez a háború – minden őrültségével és vérszomjával együtt is – nem olyan háború volt, mint amilyen a következő lett.
A találkozás Bécsben ugyanúgy kudarcba fullad, mint Budapesten. Natasa hibáztatja magát (egy kicsit), hibáztatja von Thallódyt (nagyon), von Thallódy nyilván ugyanígy érez Natasa iránt, valójában sorsüldözött szerelmesek ők, akik egymás felé haladtukban átgázolnak sok véres és mocskos akadályon, és végül mégsem érik el egymást. Budapestre érkezve Natasa von Thallódy halálhírét hallja a fiú testvérhúgától. Egy teljesületlen vágy, két félbeszakadt élet, egyik a volhiniai mezőkön merült el, a másik a kelet-európai zugkabarék süllyesztőiben.
Hogy érzelmeit elrejtse (megmentse magának), hányavetien, néhol már szinte bántóan sorolja elő Natasa a sors kiszámíthatatlanságát, kéretlen adományait, makacs megtagadását. Az újságíró (a másik egyes szám első személy) hasonlóan fölényesen adja tovább, és mintha hitetlenkedve a fejét csóválná. De nehéz is elhinni erről a lányról ezt a történetet. Ő nem is hiszi, csak elmondja. Ahogy hallotta tőle. És az olvasóra bízatik, hogy elhiszi-e a szerelem megváltó erejét a testi és lelki háborúság nyirkos és pelyhes lövészárkainak idején, vagy sem. De arra azért figyelmeztet: Óvatosak legyünk, hogy megtapsoljuk-e a margarétás dalokat, vagy meg is könnyezzük.
Hozzászólások