Anyámnak a fájdalomtól
lecsupaszult a karja,
már mozdítani sem akarja.
Befeküdt hát egy virágágyba,
álma eleven muskátlifáklya.

Magára húzta a pehely földet
dunyhának, ős-pihenőnek, –
beköltözött e maradék szobába,
ébrenléttelen harmatban ázva.

Angyal bújik mellé rögökbe.
Alszik. Egyre táguló körökbe’
szertehullámzik szuszogása, –
s versemben a hajnalt megtalálja.

Árnyék-anyám míg nefelejcsek
kék énekére fülel, hozzám
angyalát küldi ide-átra:
A végesben egyedül mire várjak?

A verseimet talán Ő írja. Utaimat

is Ő gombolyítja. Holnapomat
buzgón vigyázza… A létnek csillag-
tenyér emel házat. Kőre fény,

szóra csönd, falakból álom
suhan végig a holdvilágon…
S hatalmas lepke. A Nap! –
pihen meg végül az árvácskákon.

Megosztás

Tweet