Csak egyetlen
szemvillanásra
magára hagytam
magamat, és az én
bensőmben most
nem izzanak lobogni
készen a rőzselángok.
Tüskék lepték el
és a csípős csalán.
Embernyi gondom
pokol mélybe húz,
és gyönge testem
enyhülést zihál.
Teát főzök. Gyógyítót.
Ükanyám is mindig
forrázta a csalánt,
hogy mossa át a testet,
lelket és e megkergült
világnak feketéllő sarát.
S a tüskékkel…,
mi tévő legyek?
Szúrnak mind, mint
a gyűlölködő szemek.
Kifeszítem hát velük
rám rótt terheimet
vergődő szívem
fölsértett oldalán.
Jöjjön csak a holnap!
Így várom a reggelt,
míg hinni tudom, hogy vár.
2022. február, jégbontó hava
(Ahetedik antológia)
Hozzászólások