– Mit kérdeznek, mit gondolsz?
– Mindent.
– Mi mindent?
– Amit egy horgásznak tudnia kell a szabályzatokról, horgászati jogról, halakról, etikáról; amit a füzetedből meg a könyvekből tanultál, s netalán tőlem, ha a kamatlábaid helyett rám is figyeltél néha.
– Nem vagyok én horgász – mondja Jóska barátom fanyarul, közgazdász fűszertelenséggel. Bőszen rejtegetett vizsgalázát az üres zakózsebben való szorgalmas kotorászással, nyakkendő-igazítgatással leplezi. Tárul az ajtó, belesek: szemben hárman ülnek, mint a bíróságon, és Jóska eltűnő árnyékát kettévágja a rézkilincs.
Rágyújtok és böngészem a paravánokon függő, pompásan színezett halismertetőket. Alakra a kecsege tetszik a legjobban, fejre a pisztrángsügér a vérszomjas szájállásával, farokra az angolna, szemre az ábrándos tekintetű, jámbor pontyok. Morbid párhuzamok kelnek agyamban. A tüskés pikóról örökké zsémbes főnököm jut eszembe, a galócáról a gyilkos, légyölő jelzők, a dunai ingoláról Budai Ilona, a gyógyszerésznő.
Kilincs nyikordul, és Jóskám széles karíve alatt látom a jó öreg pénztáros kopasz fejét.
– Na, mi van?
– Megvan.
– Mi van meg?
– Az engedély, itt a zsebemben, te elefántfóka.
– Na látod! Gratulálok.
– Hüüü!
– Mi az a hüüü?
– Megfaragtak, mint cigány a nyárfát.
– Mit kérdeztek?
– Mindent.
Jóska belső zsebébe nyúl, és előhúzza a kék könyvecskét, körmére koppantja, tenyerébe csettenti, kinyitja-becsukja és átteszi a másik belső zsebébe. Zakóját szellőzteti, félek, hogy elrepül, mint Rebi néni lelke a balladában.
– Gyere kávét inni, rádfér.
– Konyakot is! Megérdemlem.
Feszes eleganciával fordul ki az egyesületi iroda lengőajtaján, sodródok utána. Mintha világvárosi sztrádára lépne csúcsforgalomban, jobbra-balra néz, aztán zokniig cuppan a sárga víztócsában.
– Na, mesélj!
– Először is azt firtatták, mi a horgászat célja. Mondom, hogy a halfogás, ez napnál világosabb. Micsoda kérdés! Fejtsem ki, hogyan, miért, merre, meddig. Mondom, hogy sportszerű módszerekkel, megengedett eszközökkel ésatöbbi, hogy ülhessek a természet paradicsomában a nádiverebekkel és kipufogjam a munkahelyi és környezeti ártalmakat, a beosztottjaim hülyeségeit, a Trabant-gázt meg a gyerekricsajt.
– Hát ez az!
– Le is szálltak erről a témáról. Azt kérdezi a titkár nyomban, hogy mik lesznek az én jogaim, ha egyesületi tag leszek. Ördögi kör. Mondom, hogy horgászhatok orrvérzésig, a többi meg le van írva az igazolványban. Aszongya, mi van ott leírva? Hogy lehet valaki ennyire maximalista! Elhadartam a demokráciát, aminek a szele még az ágyban is a fülemet simogatja; hogy részt vehetek, választhatok, szavazhatok, tartózkodhatok minden fórumon, kiváltképp a közgyűlés Himalájáján.
– Jó a válasz.
– Naná! Lecsap rám a horgászmester erre: hogyan kell bánni a megtartott halakkal. Szusszanni sem hagytak. Mondom, hogy tisztességgel van választási lehetőségem jószerivel három is. Vagy fejbe kólintom, vagy vízbe teszem, vagy azonnal megeszem. Aszongya, ne humorizáljak. Mondom, hogy a halevés komoly dolog, márcsak az ipszilonszálkák miatt is, ha siet az ember. Legyintett. Azt kérdezi, hogy szabad-e a halat a fürdőkádban tartani? Természetesen, ha az asszony megengedi, meg akkora csak a hal, hogy elfér benne kényelmesen és víz is van még a kádban rajta kívül. Naná, majd halastavat ások neki! Megint rámförmedtek.
– Tovább! Mi volt még, Józsikám?
– Etika.
– Mégpedig?
– A csend. Kérdezi az öreg, tudod, a pénztáros, hogy kiabálhatok-e a vízparton? Mondom, hogy nem, de ha nagyon muszáj, vannak kivételek. Micsodák, gyötör tovább. Lököm, hogy ha nagyon nagy halam van és te messze vagy például; ha faszálka ment a nadrágomba, vagy még azon is túl a stégülőkén, vagy ha ráejtettem a lábujjamra a húsvágó deszkát. No meg veszély esetén, mondom. Aszongya, milyen veszély esetén? Meglepett a kérdés. Hát milyen a veszély, egy igazi frankensteini sztori? Például, ha slicces gatyában beleesek a vízbe a harapós csukák közé, mondom neki. Erre még elnézően és kárörvendően röhigcséltek is.
– Jó, és aztán?
– Aszongya a horgászmester, mi az a cifra kölönte. Azt hittem, valami kuruc kacagányon lógó micsodát vizionál. Aztán beugrott, hogy védett hal. Jó. Mondjak még egyet. Gondoltam, kifigyelem az éberségüket, mondom, hogy hetényi márna. A pénztáros rámförmed erre, hogy a Hetényi az pénzügyminiszter volt, a márna az petényi. Nekem mondja! Nem akartam már idekeverni a Petényi Mártát, ő meg a gyerekkori szerelmem volt, úgysem ismerik, meg az olajam is nagyon sercegett már a tűzön, amit nekem raktak. No, még nevezzek meg védett halakat. Magyar bucó. Van rokona? Német bucó, mondom. Jött a keresztkérdés, hogy mi a különbség? Sóderolok, hogy nem vagyok én nacionalista. Erre kirúgtak, de az öreg kopasz már közben legyártotta a papírjaimat.
Átölelem a vállát, megyünk a füstös cukrászda felé szemerkélő, langyos, tavaszi esőben, és boldogsága a toronyház tetejére repít engem is.
Hozzászólások