Mindössze huszonnégy éves volt, mai szemmel nézve szinte kislány, de már friss fiatalasszony, aki a férjével együtt nagy fába vágta a fejszéjét: házat építettek. Albérletekben eltöltött évek után végre úgy érezték, elkezdődhet számukra a fantasztikus jövő, amiről annyit álmodoztak.
A telken rengeteg volt az akác, fa és bokor, azt előbb ki kellett irtani, meg a tarackot is, ami olyan sűrűn behálózta a talajt, hogy alig lehetett az alapot kiásni. Már álltak a falak, a tetőn dolgozott az ács, 1978 forró nyarán minden szabad idejüket az építkezésen töltötték.
Egy nap Róza egyedül dolgozott a későbbi nagyszobában, miután szabadságon volt, és más nem akadt, aki a munkát elvégezte volna. Ehhez fel kellett másznia a falhoz támasztott létra legmagasabb fokára és a fal, meg a födém találkozásánál levő kis lyukakat betömni, elsimítani. Papa megmutatta neki, hogy kell csinálni. Nagyon igyekezett, meg akart felelni. Nagy igyekezetében, úgy elmerült a munkában, hogy észre se vette, amikor valaki besétált a házba, és leült mögötte egy téglarakásra. Csak akkor neszelt fel, amikor köhögést hallott a háta mögül. Még nem fordult meg, de azt tudta, hogy nem Papa, és nem is a férje ül mögötte.
Nagyon meleg volt, egy rövid póló volt csak rajta, meg a pici sort, amit inkább forró nadrágnak lehetett volna nevezni, és ő ott állt a létrán, a jövevénynek háttal. Aki ki tudja, mióta „gyönyörködött” már az ő keszeg hátsójának a látványában.
Elpirult, érezte, menthetetlenül.
Lassan lemászott a létráról, és csak akkor fordult meg, hogy megnézze, ki a látogató?
A téglarakáson férjének gyerekkori barátja, Jocó ült, szélesen vigyorogva. Nagy szakálla, bozontos sötétszőke haja miatt úgy nézett ki, mint egy erdei manó.
Róza mindig kicsit zavarban volt a társaságában, mert olyan „vetkőztető” szemmel nézte a nőket, és ez alól ő sem volt kivétel, annak ellenére, hogy egyik legjobb barátjának a felesége volt.
Szia, Róza, Sándorhoz jöttem, nincs itthon? – szólalt meg Jocó. Valamit meg kellene beszélnünk, fontos. Jövő héten lesz a szülinapi bulim, amire benneteket is várlak!
Róza sajnálattal közölte vele, hogy a férje dolgozik, csak ő van otthon, és neki is dolga van. Ezt persze azonnal meg is bánta, mert udvariatlannak érezte magát. Hogy kiengesztelje, megkérdezte Jocót, kér-e kávét?
A férfi mosolyogva bólintott, kávét mindig kért, főleg, ha sör is volt mellé.
Hátramentek a sufniba, ahol akkoriban Rózáék laktak, a kert végében, és ahol egyetlen, egylapos rezsó volt a főzőalkalmatosság. Áramot a szomszédasszony adott nekik, teljesen szabálytalanul, egy légvezetéken, aztán ők belefizettek a villanyszámlájába. Így tudtak főzni, világítani, tévét nézni abban a kis fából ácsolt kamrában, amit azon a nyáron átmenetileg használtak, míg elkészül a házuk.
Róza feltette főni a kávét, és míg elkészült, kiültek a sufni elé, kezükben egy-egy sörösüveggel.
Jocó nem sokáig hallgatott, hamar a lényegre tért. – Hallod, Te Róza, ahogy elnéztelek, míg a létrán dolgoztál, egészen jó csaj vagy! Igaz, kicsit gizda az én ízlésemhez képest, de szívesen megdugnálak!
Rózának csaknem a torkán akadt a sör, úgy megdöbbent, és egyúttal felháborodott. Bemenekült a sufniba, mert közben lefőtt a kávé, poharakba öntötte, és kivitte a kertbe.
Nem kiabált, a haragján uralkodva mondta el Jocónak, hogy köszöni a kéretlen bókot, de ez szóba sem jöhet, hiszen ő a barátjának a felesége! Hogy képzeli egyáltalán? Még ha tetszene neki, de nem tetszik, meg különben is, öreg! Olyan dühös volt, Jocó meg csak nevetett rajta, hogy szikrázik a szeme. Közölte vele, hogy így még jobban tetszik neki. És jobb, ha tőle tudja, de az egyáltalán nem kizáró ok, hogy ő a Sándor felesége.
Szó szót követett, ha ki nem is rúgta a váratlan vendéget, de Róza közölte vele, hogy már szeretné folytatni a megkezdett munkát.
Jocó vállára kanyarította a tarisznyáját, és elindult hazafelé.
Úgy tűnt, a dolognak nincs folytatása.
De aztán a szülinapi bulin, amikor mindenki egy kicsit sokat ivott, a férfi újra felvetette a témát Rózának. Ő azt mondta neki, ha annyira akarja, majd, ha már negyvenéves lesz, és olyan öreg, hogy tök mindegy, nem bánja, lefekszik vele. Mit tudta ő, 24 évesen, hogy mi lesz akkor, amikor betölti a 40 -et? Egy negyven éves nő számára matuzsálemnek tűnt akkor. Meg abban is biztos volt, hogy Jocó addigra elfelejti az egészet.
Kezet fogtak, Jocó még annyit mondott neki: Aztán vigyázz, mert szavadon foglak!
Nem tudhatták, hogy tizenhat év múlva Róza és Sándor már nem lesznek házasok, az 1978 nyarán nagy szerelemmel épülő házasságuk, és a ház a múlté lesz, elsodorja a sok fájdalom, bántás és gyötrelem, a szegénység, megbocsáthatatlan bűnök sokasága.
1994 nyarán Róza betöltötte a negyvenet.
Rég elfeledkezett már arról a forró nyári napon tett ígéretéről. Egy napon csengett a telefon a munkahelyén.
Jocó volt az, jött volna behajtani rajta az adósságát, beváltani az ígéretét.
Nem találkoztak, csak elbeszélgettek, felidézték a múltat. Róza csodálkozott, hogy egyáltalán emlékszik rá Jocó, a nagy nőcsábász, akinek mindig voltak új hódításai, fiatal lányok, akiket gitártudása révén könnyű volt meghódítania. Egy bulizenekarban volt szólógitáros.
Párszor még beszélgettek egymással, közös ismerősök révén Róza sok mindent tudott Jocóról, az életéről. Tudta, hogy tönkrement az élete, elveszített mindent, nagyon beteg, és nincs semmi jövedelme. Volt, hogy segített neki, pénzt adott a férfinek, soha vissza nem térítendő kölcsön formájában.
Aztán egy napon hírt kapott, hogy Jocó meghalt, már a felhőkön túl szédíti gitárjátékával a kiscsajokat.
Róza megsiratta őt, és azokat az éveket, amikor a barátságuk még élt.
Ígéret szép szó, gondolta, még akkor is, ha soha nem tartják be.
Hozzászólások