Gimi harmadikban kezdtünk el járni barátommal egy magyar őstörténeti előadássorozatra. Havonta három alkalommal tartották az Ifjúsági Házban, csütörtök esténként. És ha már a városban voltunk, miért ne ültünk volna be valahová? Fiatalok voltunk, bohók, pezsgett a vérünk. Így utána mindig felsétáltunk a Flekkenhez, egy olcsó, de vállalható minőségű kisvendéglőhöz. Rákóczi út, a Zsolnay szobornál jobbra fel a Várady Antalon, aztán Ferencesek, Hungária és már oda is értünk. Utunk azonban átvezetett a Kórház téren is, melynek egyik sarkán állt egy másik étterem, a Betyár csárda.
Minden alkalommal, amikor elmentünk mellette, orrunkat megcsapta a minőségi ételek ínycsiklandó illata, fülünkbe beszivárgott a pirosmellényes Tambura zenekar pengetős zenéje. Minden alkalommal, amikor elmentünk mellette, lelassítottunk. Vagy az idő lassult le körülöttünk, mintha a helynek saját gravitációs tere lett volna, mely vonzásába kapott bennünket, és egyre jobban sodródtunk az eseményhorizontja felé, ahonnan már nincs visszatérés? Mindenesetre sokáig csak álmodoztunk arról, hogy kipróbáljuk. Biztos túl drága. És mit szólna a többi vendég két kölyökhöz? Végül csak rávettük magunkat.
Ahogy beléptünk, a pincér rögtön elénk pattant, és már terelt is minket egy üres asztal felé. Viselkedésében nem találtuk nyomát lekezelésnek, olyan tiszteletteljesen beszélt velünk, mintha legalábbis főispánok lennénk, bár akkor erről még nem esett sok szó. Italnak kétszer kétdeci vörösbort rendeltünk, ételnek hagymás rostélyost. Az adag hatalmas, az íz tökéletes volt. A cigányzenészek játéka teljesen megfelelő, nem túl hangos, de jó aláfestés a vacsorához. Azóta is, bármikor hasonló muzsikát hallok, megindul a nyálelválasztásom.
A következő héten már fel sem merült bennünk, hogy ne ide jöjjünk, és ekkor szippantott magába végérvényesen a hely szingularitása. Amint meglátott minket a főúr, megkérdezte: a szokásosat? Igen, azt, és már hozta is a borokat, de az étkek közül már bátrabban válogattunk. Somogyi bicskástál. Részeges kacsasült párolt káposztával. Rőzsepecsenye… Teljesen odaszoktunk, és akinek csak lehetett, ajánlottuk a helyet. Mentünk oda együtt és külön-külön is. Haverokkal, családdal, barátnővel. Ott volt a ballagási vacsorám, a nagyszüleim aranylakodalma, és számtalan születés- és névnapon töltöttük az időnket a Betyiben. Pirosra sült pecsenyék megatonnái meneteltek vidáman a hasunkba. A mákos-meggyes-boros desszertjük pedig világverő volt.
A tizenkilencedik születésnapomat is ott ünnepeltük, baráti társasággal, nyolcan. Összetolták nekünk az asztalokat, hogy kényelmesen elférjünk. A zenekar játszott, mi ettünk. És ittunk. Én énekeltem. Ittunk. Cigarettáztunk. Ittunk… Elnézést, uraim, de elfogyott a ház vörösbora.
Hmm.
Szerencsére egyik barátomtól egy üveg bikavért kaptam, amit kedvenc pincérünk mindenféle ellenvetés nélkül bontott fel és szervírozott nekünk. Utána már nem lehetett mit tenni, fizettünk és mentünk bele az éjszakába. Vasárnap este volt, hétfőn pedig az első nap az egyetemen. Hála Istennek az ókor tanszék aulájában egy nagyon szép és kényelmes kanapé állt, hasznát vettem. Néha bevonszoltam magam a soron következő órára, máskor emberek köszöntek, miközben próbáltam egyben tartani a világomat.
Évek teltek el, a gazdasági helyzet romlott, kipukkant az épp aktuális lufi, hitel vagy ingatlan, mindegy. Elkezdtek emelkedni az árak. A zenekart elküldték. Még apám ötvenedik születésnapját meg tudtuk ott tartani, aztán egy nap megláttuk a kiragasztott papírt: a Betyár csárda likviditási gondok miatt a mai nappal végleg bezár.
Hozzászólások