A 80-as években szigorú szabályok alapján engedélyezték a terhesség megszakítását. Sok volt az indokolatlannak tartott abortusz, de az indokokat nem a terhes nők, gyermeket vállalni nem tudó családok igényei szerint határozták meg. Akinek nem volt lakása, elég jó jövedelme, netán megfelelő családi háttere, az retteghetett, hogy nem engedélyezik számára az abortuszt, és a megszületendő gyermeket nem fogja tudni méltóképpen felnevelni.
A fogamzásgátlók akkor használatos fajtái pedig vagy nem adtak megfelelő védelmet, vagy pedig durván beavatkoztak a nők hormonháztartásába, és később maradandó károsodásokat okoztak. Az ősi módszerek pedig épp olyan megbízhatatlanok voltak, mint évszázadokon át mindig. Sok volt a „nem kívánt gyermekáldás” akkoriban is.
Róza annyira vágyott egy második kisbabára, egy kislányt szeretett volna hatéves kisfia mellé, hogy férje minden tiltakozása, és dühös kirohanása ellenére 1986 januárjában az akkor kapható legenyhébb fogamzásgátló szedése mellett teherbe esett.
Amikor észlelte magán az első jeleket, ujjongó örömet, és ugyanakkor félelmet érzett. Még jól emlékezett a két évvel korábban történtekre, a méhén belül elhalt magzat történetére, akinek a nemét sosem tudta meg, hiszen mindössze 12 hetes volt, amikor elvetélt. Azok a drámai események nagyon megviselték őt testileg-lelkileg egyaránt, akkor azt hitte, a gyermekáldásról végképp lemondhat.
De ezúttal úgy érezte, hogy semmi nem jöhet közbe, megbékíti a férjét, és sikerül kihordania a babát. Kislány lesz, Zsófi, ezt teljes biztonsággal érezte, mint ahogy megérezte 1979-ben is, hogy kisfiút hord a szíve alatt.
Amíg lehetett, titokban tartotta, nem mondta el senkinek, úgy őrizte a titkát, mintha valami különleges drága kincs lenne.
Csak addig kibírjam, míg kifutok az időből, és nem lehet kérvényezni az abortuszt! – fohászkodott magában, mert persze tudta jól, hogy a férje, ha megtudná, azonnal dührohamot kapna, és követelné, hogy vetessék el a babát. A férfi pont annyira nem akart több gyereket, mint amennyire Róza vágyott rá. Kibékíthetetlen ellentét volt köztük ezen a téren.
De nem szegődött az asszony mellé a szerencse, idő előtt kiderült a titok. Férje részegen üvöltözött vele, de megütni már nem merte, mint legutóbb, mert tudta jól, hogy csak Róza mentette meg őt a rendőrségi feljelentéstől, amikor a kórházban az orvosok hivatalból feljelentést tettek ellene bántalmazás miatt.
Az angyallá vált magzatot ő segítette hozzá, hogy ne születhessen meg. Ezt mindketten tudták, Róza mégis vállalta a kockázatot, mert annyira vágyott a kisbaba után.
Addig gyötörte őt a férje, míg végül mégis elmentek az abortusz-bizottság elé. Kitöltötték a megfelelő papírokat, kaptak egy időpontot, és megjelentek, amikor kellett.
Róza merő szorongás volt, bár élt benne a remény is, hogy nem engedélyezik az abortuszt, hiszen előírás volt, hogy legalább két vagy három gyerek megléte, és lakhatás hiánya volt a feltétele. Nekik viszont egy gyermekük volt, és saját házukban laktak.
A bizottság elnöke két elbírálás között szünetet kért, és kilépett a folyosóra. Kezében cigarettát tartott, és a zsebében kotorászott, öngyújtó után. Bosszúsan nézett körül, miután nem talált, de akkor a tekintete megpihent Róza férjének arcán.
– Sanyikám! – Lépett oda hozzájuk, tudnál nekem tüzet adni?
Sanyi, aki nagy dohányos volt, már gyújtotta is a gyufát, és meggyújtotta Komlós főorvos cigarettáját.
– Ti mit kerestek itt? – kérdezte a főorvos, és intett nekik, hogy menjenek ki a folyosóról nyíló ajtón át a kertbe.
– Abortuszt kérvényeztünk, nem vagyunk olyan anyagi helyzetben, hogy vállaljunk még egy gyereket. Tudja, főorvos úr, nekem már van egy lányom, az első házasságomból, gyerektartást fizetek, meg építési kölcsönünk is van az OTP felé. Az asszony meg „úgy maradt” – hadarta Róza férje, nehogy a főorvos félbeszakítsa, amint elszívja a cigarettáját.
– Na, szerencse, hogy itt kint találkoztunk, majd én elintézem, nem lesz semmi gond – mondta a főorvos, kezet fogott velük, és visszament a terembe.
Amikor sor került rájuk, Róza szorongva ismerte fel a hosszú íróasztal mögött ülő főorvost. Akkor már tudta, hogy a férje édesanyjának imádott főnöke volt a férfi, aki mellett asszisztensként dolgozott majdnem húsz évig. Otthon dicshimnuszokat zengett a főnökéről, aki szinte családi barátnak számított.
Róza szinte magán kívül volt, hiszen az ő véleményét senki sem kérdezte meg, a két férfi egymás között beszélte meg kisbabájának a sorsát.
Hogy, hogy nem, Komlós doktor megtartotta a szavát. Néhány nap múlva ajánlott levelet hozott a postás: engedélyezték az abortuszt.
Az asszony kétségbeesett, azon törte a fejét, mit tehetne, hogyan akadályozza meg, a csodában bízott, még az is megfordult a fejében, hogy nem megy be a kórházba, hogy elutazik vidékre az anyjához, ott várja ki, míg már nem lehet elvenni a kisbabát. Nem tudott dönteni, nem volt pénze, és ott volt a kisfia, akit nem tudott volna feltűnés nélkül magával vinni. Otthagyni pedig végképp nem akarta. De a férje számított rá, és bár soha, sehova nem kísérte el, akkor kivételt tett. Bement vele a kórházba.
Valamikor késő délután került rá a sor. Addigra már elsírta minden könnyét. Tisztában volt vele, hogy ez volt számára az utolsó lehetőség, soha többé nem lehet gyermeke.
Utána nem tudta, melyik a rosszabb, a fizikai vagy a lelki fájdalom. Semmire sem emlékezett, agya kitörölte a történéseket.
Éjszakára bent tartották, ki tudja miért, annyi maradt meg benne az egészből, hogy vacsorára sóskalevest hoztak neki, a hideg ebédmaradékot. Bár a sóskamártást nagyon szereti, a sóskalevesre azóta sem tud ránézni sem.
Másnap reggel első gondolata ez volt: Zsófika elszállt. Már két angyallá változott kisbabája volt.
Kisfiára gondolt, hogy hazamegy hozzá, alig várta a reggeli vizitet.
Kezébe nyomták a zárójelentést, és ő fázósan kilépett a kórház kapuján. Hazafelé nem várta senki sem, fújt a szél, és az arcán csorgó könnyek elkeveredtek a kora tavaszi eső cseppjeivel.
Szóljon hozzá!