(Szünidei történet)
Egy nyári reggel Muskotály András bevonult a lefüggönyözött tisztaszobába, maga elé tett egy köteg papírost, tollat ragadott, és írni kezdett. A háromoldalas mű címe ez volt: Maliharaszt, a ságréti Himalája. A rövidke írás a falu fölé emelkedő domb szépségeit írta le, a fiú csöndes sétálásait a koraestéken, és vidám kirándulásait a barátaival. Amikor elkészült, lecsapta a tollat és rohant ki a rétre, a többiek után. Otthon nem szólt senkinek az írásról, csak apját kérdezte meg, jó-e az írógép, amelyik az előszoba sarkában árválkodik évek óta. Apja mondta, hogy jó.
Másnap reggel Muskotály András ismét bevonult a lefüggönyözött tisztaszobába, maga elé tett egy köteg papírost, tollat ragadott és ismét írni kezdett. A háromoldalasra sikerült mű címe ez volt: Beköszön a Kürtös-patak Ságrétre. A rövidke írás a tavalyi nagy esőről szólt, amikor a Kürtös elöntötte a Rekettyés rétet, az emberek csónakokkal, a gyerekek teknőkkel eveztek fától-fáig. Amikor elkészült, lecsapta a tollat, és rohant fel a többiek után a kőfejtőbe, indiánost játszani. Otthon nem szólt senkinek az írásról, csak apját kérdezte meg, van-e idehaza géppapír. Apja mondta, hogy van.
Harmadnap reggel Muskotály András megint csak bevonult a lefüggönyözött tisztaszobába, maga elé tett egy köteg papírost, tollat ragadott és megint csak írni kezdett. A három oldal terjedelmű írás címe ez lett: A hegyen át, Pántódra. A rövidke írás bemutatta a ságréti faluvéget, az akácerdőt, meg azt a háromnegyedórás sétát, a tetőn át, ahol mindig süt a nap, és mindig fúj a szél, meg azt az érzést, amikor előbukkan a völgyben a pántódi tó, és az embernek rohannia kell, hogy mihamarabb odaérjen. Amikor elkészült, lecsapta a tollat, és rohant a többiek után, akik gyalog poroszkáltak át a pántódi tóra, a hegyen keresztül. Otthon nem szólt senkinek az írásról, csak apját kérdezte meg, gyakorolhat-e az írógépen. Apja mondta, hogy igen.
A következő nap esős volt és szeles, Muskotály András széket húzott az előszoba sarokasztalához, maga elé tett egy halom papírt, és nekifogott a gépelésnek. Három oldalt újra kellett kezdeni, legalább harminc betűt felülütött, így is maradt hiba bőven a szövegben. Amikor végre elkészült a gépeléssel, felugrott és rohant a szomszédba, hogy a gombfocibajnokságnak legalább a második fordulójára odaérjen.
Este apját az írógép mögött találta, az előszobai sarokasztalnál. Apja zsörtölődött, hogy halvány a gépszalag, hogy András még azt se tudja, hogy a „javítja” hosszú í-vel írandó, a „helyett” pedig két t-vel, pedig egy ekkora szamárnak ennyit már illene tudnia. Aztán váratlanul azt mondta apja, hogy „egész ügyes írások”. Meg azt is mondta, hogy el kellene küldeni a megyei újságnak, ilyenkor nyáron úgyis kézirathiányban szenvednek. Van is neki egy ismerőse a szerkesztőségben…
András utálta az „egész ügyes” szófordulatot, azt meg még inkább, hogy apja beajánlja valahová, ezért aztán másnap reggel kapta az újságot, a hátoldaláról maga böngészte ki a címet, egy borítékba tette az írásokat, és postára adta. A neve alá odaírta, hogy 16 éves, diák. Igen! Aztán rohant a többiek után, mentek fel a Maliharasztra, ahol a szomszéd fiú állítólag tengeri csigákat talált.
Úgy augusztus közepén egy boríték érkezett András címére, nagy, vastag boríték, benne egy aznapi újság, a főszerkesztő géppel írott és tintával aláírt levele. Az újságban pedig az ő írása: Maliharaszt, a ságréti Himalája. András elégedetten bólogatott, a család egyik fele örvendezett, a másik fele irigykedett, apja csak krákogott, sokat sejtetően.
Szeptember elsején aztán, ugyebár, ebben az évben is megkezdődött az iskola, András naponta busszal járt be a városba. Az első tanítási napon azért kérdezgette a fiúkat, olvastak-e a nyáron újságot, de azok úgy néztek rá, mint aki bolondot kérdezett.
Három nappal később megjelent a második írás: Beköszön a Kürtös-patak Ságrétre.
Tóbiás iskolaigazgató háromnegyed nyolckor a város főutcáján vonult végig az iskola felé, amikor szembetalálkozott az újság főszerkesztőjével, aki gratulált „jótollú diákjához”. Az igazgató mosolygott, és semmit se tudott a dologról. Az iskolába érve szétnyitotta újságját, megtalálta benne Muskotály András mondatait, a falut ért tavalyi árvízről.
– Ki ez a Muskota? – kérdezte az iskolatitkárt, szándékosan hibásan ejtve a „jótollú diák” nevét.
– Muskotály. Muskotály András, a harmadikba jár.
– Jöjjön le. Most azonnal.
Muskotály András besomfordált az igazgatói irodába. – Ez az év is jól kezdődik! – gondolta. – Már szeptember elején az irodába hívnak.
– Félsz, Muskota? Van miért… – és Tóbiás igazgató elé lökte az újság aznapi számát.
– Hohó, megjelentem?! – szaladt ki Muskotály András száján az örömteli mondat.
– Szóval beköszönt hozzátok a patak? Te meg beköszönsz az iskolába? – a mondatnak ugyan semmi értelme nem volt, de Tóbiás igazgató úgy helyezte el hangsúlyait, hogy Muskotály András reszketni kezdett.
– A falunkról írtam ezt, igazgató úr. A nyáron már egyszer megjelent egy másik írás is, a falu dombjáról, ahol… – Nem kellett volna forszírozni. Az igazgató arcából kifutott a vér, a szeme szikrákat szórt.
– Csak úgy írogat a „jótollú diák”? És ezt nekem az utcán kell megtudnom, idegenektől? Ebbe az iskolába diákok járnak, nem firkoncok, értsz engem, Muskota? Vagy talán már tegezni se merjelek?
– Nyáron írtam az elsőt, igazgató úr! Meg ezt is, csak éppen most jelent meg. Ez is a falunkról szól. Édesapám ajánlotta, hogy küldjük el az újságnak.
– Édesapáddal takarózol, te gyáva?! Az ő háta mögé bújsz? Elég szégyen, hogy… – nem mondta meg Tóbiás igazgató, hogy mi akkora szégyen, csak le-föl járkált irodájában. – És engem? Engem volnál szíves tájékoztatni, hogy még mit tervezel? Vagy eztán a leckédet is az újságnak fogod megírni? Előbb tőlem kér engedélyt, aki akármit, akárkinek el akar mesélni, vagy odapiszkítani valahová!
– Odahaza írtam, igazgató úr! Akkor hogyan…
– Nyáron nyaralunk! – harsogta Tóbiás igazgató. – Nem történeteket írunk az újságba a tanárunk háta mögött. – Kezével az újságra csapott, majd az asztalra lökte. – És miért gondolod, hogy érdekel bárkit a te nyomorult patakod?!
– A Kürtös a fél falut elöntötte, igazgató úr! A tévé is kinn volt. És így történt, én magam láttam. Édesapámnak ez tetszett a legjobban…
– Elég, ne dicsérd magad! Utolsó eset volt, hogy elnéztem. Apád pedig elég rosszul teszi… És most, mars, vissza az osztályodba!
Muskotály András az osztály felé menet, a folyosón, vonogatta egy kicsit a vállát. A szünetben megkérdezte osztálytársait, olvasták-e az újságot, mondták, ők nem olvasnak újságot, legföljebb a sportot. Egyikük szexlapot olvasott, mondta, ha akarja Muskotály, kölcsönadja neki matek órára. Az örömét elrontották, az ijesztéstől nem ijedt meg túlságosan, András azt gondolta, ezzel vége a dolognak.
Apjának elmesélte a legszükségesebbeket, apja dohogott. Aztán vette a fia ellenőrzőjét, bevonult a lefüggönyözött tisztaszobába, tollat ragadott és írni kezdett: „Tisztelt Igazgató Úr! Örömmel hallom, hogy az önök iskolájába olyan diákok járnak, akik tizenhat évesen tájékoztatni képesek a világot lakóhelyük eseményeiről és értékeiről. Még nagyobb öröm számomra, hogy e diákok egyike az én fiam, Muskotály András. Sajnálattal hallom viszont, hogy Ön dicséret és biztatás helyett megszégyenítette és megfélemlítette ezt a diákot. Aggódom iskolájáért! Idősebb Muskotály András”.
Ifjabb Muskotály András a város felé buszoztában elolvasta a levelet, amelyet apja Tóbiás igazgatónak az ő ellenőrzőjébe írt, és némiképp büszke volt az apjára. Az ellenőrzőt Tóbiás igazgató részére leadta az iskolai titkárságon.
Másnap az újságban megjelent András harmadik írása: A hegyen át, Pántódra. Az írás mellett két fénykép díszelgett, kilátás a ságréti hegytetőről és a pántódi tó. Mindkét kép fekete–fehér volt és kissé elmosódott. András a buszállomáson látta meg a lapot, az újságárusnál. Megvette, kinyitotta, és egy pillanatra megállt a város főutcáján. Közben pedig a ságréti hegytetőn érezte magát, arcát fújta a játékos, nyári szél.
Tóbiás igazgató lépett mögéje, és hátulról belenézett az újságba.
– Most meg Pántód? Még csak nem is Ságrét?! És én itt tudom meg az utcán? – öklével ezúttal is belebokszolt András újságjába, a fiú a földre ejtette a lapot. Tóbiás igazgató továbbcsörtetett. Az utcán szembejött vele a főszerkesztő, csak menet közben intett és mosolygott rá az igazgatóra: – Határozottan tehetséges ez a gyerek! – és ment tovább. Muskotály Andrást nem ismerte személyesen, rá ügyet se vetett.
Egy óra múlva András kezében volt az ellenőrző: „Tisztelt szülő! Gyermeke ügyében hétfőn 10 órakor keressen fel irodámban. Tóbiás igazgató”. András a vállát vonogatta, apja fújt a méregtől. Hétfőn beutazott a városba, bement az iskolába. A titkár leültette. Idősebb Muskotály András várt az előszobában. Negyven perc után felállt és a titkárhoz lépett: – Mi van ide írva? – kérdezte, és a fia ellenőrzőjét mutatta.
– Tíz óra – felelte a titkár. – De az igazgató úr…
– Muskotály Andrást nem szokták negyven percig megváratni! – Az ellenőrzőt a sarokban álló szemétkosárba dobta, és kifelé indult az előszobából. Az ajtóból visszaszólt a titkárnak: – Ja, a fiamat elviszem… egy iskolába! – Betette az ajtót maga mögött. Aztán bement András osztályába. Megállt az ajtóban, szemével intett a fiának, András vette a táskáját, biccentett az elképedt tanár felé, és szó nélkül kivonultak az iskolából. Amint a sarokról visszanéztek, a kapuban az iskolatitkár tördelte a kezét, az iroda nyitott, emeleti ablakában pedig kővé meredten állt Tóbiás igazgató.
Csak formaság volt, hogy Muskotály András átkerüljön a megyeszékhely iskolájába. Ságrétről többen is jártak ide, ismerősként üdvözölték a fiút. Október közepén, az újság szombati mellékletében háromhasábos írás jelent meg: Tóbiás, a törpepapagáj. Írta: Muskotály András.
Hozzászólások