Falusi találkozás: gyógyítás és hála
„…Nagyon becsapott bennünket a távolság megítélésénél a sima, napfényes mező. A falu legalább 12 kilométerre volt a kocsiskodásom kezdetétől. A lábaim fehérre fagytak, és úgy emeltek le a kocsiról. Hóval dörzsölték a lábaimat, hogy a vérkeringés újból meginduljon. Szerencse szívós szervezetemnek, maradandó nyoma nem maradt a fagyásnak.
Egy jellemző esetünk is volt, ami az ukrán nép jólelkűségét bizonyítja. Estefelé, amikor az egyik faluban megálltunk, kinéztünk magunknak egy jobb módúnak tetsző házat, és beszállásoltuk magunkat annak reményében, hátha kaphatunk valami élelmet is. Ahogy körülnéztünk, láttuk, hogy akadt ott tyúk és tehén is az istállóban. Hanem azután, amikor elhelyezkedtünk és mondtuk a háziaknak, hogy ’jajce’ (tojás) meg ’malako’ (tej), a válasz rendre az volt: ’nyema pán, nyema pán’ (nincs uram). Belenyugodtunk. Leültünk egy nagy kecskelábú asztal mellé és beszélgettünk. Egyszer csak bejön egy jól megtermett ’bárisnya’ (asszonyság) egy bábatáskával, és bevonul egy spanyolfal mögé. Halk nyöszörgés, nyögés következett ezután, azt követően pedig a ’bárisnya’ távozott. Megkérdeztük, ki volt ő és mit akart, mert nyilvánvaló volt, hogy nem a házhoz tartozott. Mondták a háziak, hogy egy ’vracs’ (felcser) a központi poliklinikáról, mert a spanyolfal mögött beteg fekszik. Mondtuk, hogy mi mind orvosok vagyunk, és szívesen megnézzük a beteget. Miután beleegyeztek, megvizsgáltuk a pácienst, akinél egy nagyon súlyos tüdőgyulladást állapítottunk meg. A gyógyszer, amit a nő otthagyott, valami láz- és köhögéscsillapító volt, ezért mi megtoldottuk valamilyen antibiotikummal, s azt tanácsoltuk, hogy borogassák szorgalmasan, mert elég súlyos az állapota, azután visszaültünk az asztalhoz. Alig hogy újból beszélgetésbe elegyedtünk, nyílt az ajtó, s a háziak nagy tálakat hoztak be. Nagy lábas savanyú káposzta, tojás, tej, túró volt rajtuk, ami odaérkezésünkkor még ’nyema’ volt. Egyszerre ’terülj asztalkám’ lett, amint rájöttek, hogy nem vagyunk mi olyan ellenségek, mint amilyennek az elején gondoltak minket.
Szerencsés italozás
Nékünk autóink már régen nem voltak, ilyen körülmények között az utakat egyébként is csak a tehergépkocsik bírták, és azokkal is baj volt a reggeli indításkor. Ezt a nehéz kérdést a mieink úgy próbálták megoldani, hogy több alakulat összefogva, az egyik kocsijuk motorját egész éjjel járatták, reggelre kelvén pedig ezzel az autóval húzták be a többit. Az egyik este Farkas Jóska ’eredeti kisüsti vodkát’ szerzett valahonnan. Mindnyájan kaptunk belőle 3 decit. Nem mondhatom, hogy jobb snapszot nem ittam életemben. Erős ugyan nem volt, de büdös volt betyárul, de azért jólesett, emellett pedig egy kicsit legalább fölmelegített bennünket. Csak Ivánnak ártott meg, aki a jelek szerint több adaghoz is hozzájutott. Be is rúgott rendesen, és a kútnál, ahogy a vodkát hígítani akarta, vagy csak kijózanodni akart a friss víztől, ott, fekvő helyzetben el is aludt. Igaz, akkor már bélelt pufajkában, prémes sapkában jártak, de így is szinte hihetetlen, hogy nem fagyott meg. Reggel minden baj nélkül ébredt, igaz, akkor már alábbhagyott a tél ereje, úgy mínusz 20 fok körül lehetett aznap éjjel.
„Canossa-járás” sebesültekkel
Már 1943. február végén járhattunk, amikor parancsnokunk kirendelt egy három vagonból álló sebesültszállítmány orvosi kísérőjének azzal, hogy valamelyik hátrább lévő kórháznál adjam le őket, s jöjjek vissza. Gyógyszert, kötszert annyit kaptam, hogy ma egy tisztességes autó elsősegélynyújtó ládikájában is több van. A parancs az parancs, elindultunk hazafelé. Ahány állomáson megálltunk, mindenütt próbálkoztam eleget tenni a parancsnak. Ha azt mondtam, betegeim könnyű sérültek, akkor a válasz az volt, hogy ott csak súlyos állapotúakat kezelnek. Ha viszont az esetből tanulva a következő állomáson súlyos sebesültként akartam leadni az embereket, akkor arra hivatkoztak, hogy csak könnyű eseteket tudnak átvenni. Szerény felszerelésemmel kezelgettem a sebesültjeimet, de bizony előfordult, hogy mire az egyik állomástól a másikig értünk, egy-egy halottat is le kellett venni a sebesültek közül. Már Kijeven is túljutottunk, amikor sikerült végre átadnom a sebesülteket, és én újra kapcsolatba tudtam lépni az alakulatommal. Ez március közepe táján történt.
Azt az utasítást kaptam, hogy mivel az akkorra már szétzilált alakulatomnak sincs semmi feladata a fronton, és különben is a hazaköltözési parancsot várják, én már ne keressem meg őket, hanem az első vonattal induljak haza. Ezt megfogadván már eljutottam Lavocsniig, amikor végre ott megszabadultam tetveimtől, s két hónap után ’tisztába tettem’ magam, tiszta fehérneműt is váltván.
A hazautazásom sem nélkülözte azonban a meglepetést. Lavocsniban a fertőtlenítést és a fürdést követően étterembe mentem, hogy megebédeljek, majd a délután három óra körül induló vonattal szándékoztam hazautazni. Éppen leültem egy üres asztalhoz, amikor megállt mellettem mankóra támaszkodva, fél szemén fekete kötéssel egy tüzér zászlós, és helyet kért. Természetesen mellém ülhetett, hiszen egyedül voltam. Ahogy leült, rám nézett és megszólalt: – Te nem a Sey Laci vagy Szentlőrincről? –Én az vagyok, de ki vagy te? – csodálkoztam rá, mert nem ismertem meg. Amint később ráismertem, ő volt a Kovács Lala, az otthoni téli gazdasági iskola egyik tanárának sógora, akivel otthon többször találkoztam, s igen jó barátságban is voltunk. Csinos, jóképű gyerek volt, de ilyen állapotban nem csoda, hogy nem ismertem föl azonnal. – Mi történt veled, Lala? – kérdeztem, amikor magamhoz tértem a meglepetésemből. Megígérte, hogy elmondja a történetét, bár az nem lesz rövid…”
Szóljon hozzá!