A bírálatot az ember nem szívesen veszi. Egyéniségének inkább az a jellemzője, hogy cselekedeteit ő maga határozza meg. Mégis, kell lennie egy „etalon félének”, aki, amely meghatározza, elbírálja mi a jó, mi a helyes. Persze ez nem minden embernek tetszik, vagy derogál, mégis valamilyen rend szerint kell élnünk. A bírálók már az ókorban is kiváló tiszteletben részesültek, a nagy nemzeti versenyek műbírálói a legelőkelőbb férfiak voltak és ítéleteik kihatottak az egész nemzeti életre. Az ókor óta süllyedt a bírálat tekintélye, melyet inkább a napi sajtó vett át. „A kritikus (a bíráló) magában véve mindig egyéni ízlését, nézeteit, elméleteit juttatja érvényre, de vérmérsékletre nézve mégis meg lehet különböztetni az inkább alanyi, (szubjektív) kritikust a tárgyilagos (objektív)-től, az indulatost a nyugodttól, az érvelőt az élcelőtől.” (Multimédia – Kislexikon).
*
Z. Károly már túl volt a negyvenen. Sok élettapasztalattal rendelkezett, mert foglalkozását tekintve volt már segédmunkás, vásári eladó, parkolóőr, piaci helypénz beszedő, kidobó legény egy discóban (ezt csak a haverjának vállalta el, mert erre a posztra, egyenlőre, nem kapott embert). Volt valami irodalmi vénája is, mert még húszéves fejjel írt néhány novellát. Megjelent belőle pár, erre büszke volt, sőt többször hangoztatta tehetségét. Ez utóbbira alapozta azt a merész tevékenységét, hogy szeretett másokat bírálattal illetni. Legutóbbi foglalkozásáról – lányokat futtatott balatoni szórakozóhelyek környékén – egy kisregényt akart írni. – Van elég tapasztalatom, élményanyagom, jó kis történeteim! – mondogatta mindig. Irodalmi berkekben forgolódott, elég nagy hangja volt, talán egy kicsit „okos” is, vagy inkább okoskodó. A kritikai, bíráló érzéke úgymond hétköznapi nyelven fölényeskedő volt. Ezért sokan nem kedvelték, ha lehetett, megpróbálták elkerülni, de ez nem mindig sikerült. Volt egy kellemetlen tulajdonsága, tapadt az emberre. Neki nem lehetett megmagyarázni azt az egyszerű mondást, hogy „másként illatozik a széna a szerelmeseknek és másként a lónak.” A nagy alkotásról csak beszélt, majd ha az meglesz, az lesz a nagy durranás! – Sikerkönyv lesz az enyém! De ebből soha nem lett semmi! Pedig páran fenték a fogukat, hogy ha megjelenik a könyv, szigorú bírálattal veszik el a kedvét ettől a fölényes magatartásától.
*
A termelési osztályon tizennyolcan dolgoztak. Ebből a létszámból tizennégy munkatárs nő volt. Négyen voltak férfiak, a főnökkel együtt. T. Zsolt, a főnök, mert így szólította mindenki, nem volt senkinek sem a kollégája, vagy éppen a munkatársa, vagy szakija. A „főnök” megszólítás passzolt is hozzá. A nők tettek is ezért. Kedvébe jártak, kiszolgálták. – Főnök, kér egy kis kávét? Mit hozzak még? – kérdezgették. T. Zsolt egy idő után már magabiztosan tette a dolgát. Sajnos kivételezett egyes emberekkel, ezt többen rossz néven vették. Egy prémiumos meló után a kirívó és igazságtalan jutalmazási lista kapcsán forrtak az indulatok, lett is belőle csetepaté. Az értekezlet majdnem kudarcba fulladt, néhányan bírálták T. Zsolt magatartását, jogosan. Ő azonban nem rendelkezett azzal a tulajdonsággal, amellyel a bírálatot kell fogadni. Őt inkább az indulatai vezérelték, végül a megtorlás. Három asszony hamar az utcán találta magát, meg két férfi kolléga is. Átmeneti csend keletkezett az osztályon. Mentek a dolgok a maguk útján. Új férfi kolléga érkezett, aki gyorsan felismerte T. Zsolt gyenge, hiú pontjait. Dicsérte is, ahol csak lehetett. Olyan volt, mintha egy hintába ültette volna, mondván: – Ha hintázni akar, akkor én lököm a hintát! T. Zsolt elégedett volt, úgy érezte, rendben van minden. Talán egy mondás nem jutott az eszébe: -„a gombostű nem okosabb a varrótűnél csupán attól, hogy feje van.”
*
Egy írónak az életében igen fontos esemény, amikor új könyve jelenik meg. Így volt ezzel K. T. Szabolcs is. Sokat kellett erre a könyvre várnia, sok minden nem úgy alakult, mint kellett volna, de végre, mégis könyv született. Ez volt a második könyv, melyet írói neve fémjelzett. Büszke is volt, titkon remélte, hogy írásművéről írásban, elemző bírálatot kap. Azonban többször hangoztatta, hogy őt a bírálat, a kritika nem zavarja. Arra is számított, hogy szakmai, irodalmi berkekben a neve ezzel a könyvvel, még ismertebbé válik. Szerinte ez a könyv egy olyan társadalmi jelenséget vett, általa, górcső alá, amely a jelenlegi körülmények között, nagyon fontos. Mondhatnánk azt is, elfogult volt, de ki nem az, ha saját alkotásáról van szó. Z. J. János kritikus nem ismerte K. T. Szabolcs írót. Egyszer hallott róla, egy antológia összeállításakor, de érdeklődését személye nem keltette fel. Szerkesztő barátja adta kezébe K. T. Szabolcs könyvét, mondván: – Azt mondják érdekes írás, jó lenne, ha te is mérlegre tennéd és írnál a lap következő számába egy frappáns kritikát, bírálatot róla. Z. J. Jánosnak nem nagy kedve volt ehhez a munkához, de pár hetes nyűglődés után letette a kéziratot. Meg is jelent, annak rendje és módja szerint. A bírálat kemény volt, helyenként lesújtó. A szakma kissé fanyalogva, de elfogadta, ellenben K. T. Szabolccsal. Ő neheztelt ezért, kereste is a lehetőséget, hogy szembeszálljon Z. J. János érveivel, melyeket nagymértékben megalapozatlannak tartott. Sajnos úgy hozta a sors, hogy személyesen nem találkoztak, nem volt lehetőség arra, hogy kifejtse véleményét. Így kénytelen, kelletlen azt a módot kellett választania, elkeseredett fájdalmában és kétségbeesésében, megbántottságában, melyben megpróbálta lejáratni Z. J. János kritikust. Ez a lejáratás, aztán olyan erőt vett rajta, hogy maga sem tudta már megállítani, pedig akarta. A régi igazság győzedelmeskedett, mely szerint: – „Ha a fogkrém már kibújt a tubusból, nehéz visszanyomni.”
*
Az eset, melyet el kell bírálni, egyszerű volt, mármint a bíró számára. Három srác, ha nevén nevezzük őket Sándor, Péter és Ákos. Mindannyian most múltak húsz évesek, tele életerővel, ambícióval, önálló elképzeléssel és véleménnyel a világról. Szombat hajnalban történtek a dolgok. A parkolóban, ahová a kocsijukat tették, túl közel álltak a mellettük lévő Audihoz. Indultak volna hazafelé a discóból, egyszerre értek a kocsijukhoz az Audissal. A két kocsi közelsége vitát váltott ki. A három srácnak volt a fejében egy kis gőz, először szó szót követett, de kiderült, hogy ők az „erősebbek”. Ennek következtében az Audis kapott pár pofont, majd a hirtelen kiérkező két rendőr közül az egyik is. Aztán erősítés jött, a három srác a rendőrségi fogdában találta magát. Megindult az igazságszolgáltatás gépezete, őket perbe fogták, garázdaság, hivatalos személy elleni erőszak vádjával. Nem tudtak mit tenni, állni kellett a következményeket. Sándornak, Péternek nem volt ügyvédje, Ákos papájának voltak ismerősei, ügyvédi körökben is. A tárgyalás rendben lefolyt, mérlegeltek minden körülményt. Ákos ügyvédje különleges módon közelítette meg az eseményeket. Érvelt, kontrázott, előadott. Ezek után a bíró elbírálta a történteket. Úgy mondhatjuk, hogy tárgyilagos elbírálás volt. Sándor és Péter fél év börtönt kapott, felfüggesztve, Ákos mentesült minden felelősségre vonás alól.
*
N. kis falu, a hegyek közé ékelve. Lélekszáma nem több ezerötszáznál. Mégis az iskoláskorú gyerekek száma közel száznyolcvan. Fiatalok lakják ezt a települést a város közelsége miatt. N. kis falu, most azzal küzd, hogy az iskola megfelelő körülmények között tudjon működni. Van ugyan egy iskolának nevezett épület, de az évek során ezt is toldozták, foldozták, bővítették, de nem elég ennyi gyereknek. Z. Zoltán polgármester szerint ehhez az iskolaépülethez egy négy tantermes részt kellene építeni. Az önerővel rendelkeznek is, most pályázatot szeretnének beadni, a hiányzó kivitelezési összegre. A pályázatot, annak rendje és módja szerint elkészítették, a területi illetékes szervhez be is adták. Aztán, vártak. Telt, múlt az idő, a pályázatokat elbírálták. Megjött a levél, amely elutasítást tartalmazott. Z. Zoltán polgármester, amikor megtekintette a pályázaton részvettek listáját és ismerve a környező települések hasonló gondjait, állapotait, egyből tudta, a döntés elfogult volt, hiszen olyan kapott támogatást velük szemben, akiknek ez még nem volt annyira sürgős. Tanulságként elmondhatjuk: – „Az igazság felismeréséhez néha inkább bátorság kell, nem lángész.”
*
N. József főiskolai docens már harminc éve oktatta ezen a műszaki jellegű főiskolán az út-, vasút, hídépítés tant. Jó szakembernek ismerték kollégái, a hallgatók tisztelték, szerették. Előadói stílusa figyelmet lekötő, érdekes volt. Óráiról nem nagyon hiányoztak a hallgatók. N. József ezzel a helyzettel tisztában is volt, nem élt vele vissza. Egyet azonban tudott, évek során megtapasztalta, hogy a hallgató (talán tisztelet a kivételnek), a kapott feladat elvégzésében nem mindig jeleskedik, sőt hajlandóságot mutat annak halogatására. Tudta, időnként fel kell őket rázni, nyugalmas, kényelmes tespedésükből. Ezért íratott velük zárthelyi (zh) dolgozatokat. Aztán ezeket a „műveket” alapos bírálat alá vette és véleményét nem is rejtette véka alá. Így fordult elő, hogy aki jól megoldotta a feladatot elismerő bírálatban részesült. Sokan voltak, akik közel voltak a helyes megoldáshoz, de még valami hiányzott, azoknak építő bírálat járt. Azok a hallgatók, akiknek munkájában felfedezhető volt a helyes irány, azok enyhe bírálatot kaptak. Sajnos mindig akadt olyan hallgató, akinek fogalma sem volt arról, hogy merre megy az út, hol a vasút, a hídról nem is beszélve. Ők sorban, tisztességgel, reménykedve abba, hogy összeszedik magukat a hátralévő időben, joggal, megkapták a „ledorongoló” bírálatot.
*
„… minden egyes lelki alkatnak saját külön elképzelése van arról, hogy mi a szép és mi a kellemes.” (Arisztotelész)
Hozzászólások