Rajongok még, ha akad miért,
hiszek, amiben anyámnak
is hinni kellett volna, hogy
oly olcsón, és oly gyorsan
mégse verjen dobra,
eltaszítom hűtlenségét,
benne minden elhagyottét,
egyenként szenvedem,
hazában fázó gyermeket,
férfiét, a nőét, egyre megy,
és a gödörnyi könnyeket
a halakért, kiket a halászok
kifogtak, de meg még sem
ettek, és másnak sem adták,
csak romlásra hagyták
mind, a kimúlt életet.
És gyötröm azt, ki bennem
bízni nem mer, mert mind
gyanúsak leszünk egyszer,
megvetem az aranyom, meg
a csillogó gyöngyöm, mi
nem fűzött át kereszten,
csak küldött, holt élők közt
félni, üres tenyérrel élni,
és megvetem a kezet,
ami hozzámért rosszkor,
elfordulok tőle, ne lássék’ ki
hatszor, ami kényszerből
így nekem jutott…
Kövér könnyeim sebek.
És magasztalnám,
ki mást, hát az Urat,
irgalmáért esdve,
a sok hamisságért,
mit eltűr helyettem,
másét, s az enyémet,
míg engem is elölel
az enyészet egyszer.
Kyrie eleison!
Criste eleison!
- február, jégbontó hava
(A hetedik antológia)
Hozzászólások