_______________________________________„Ezért mondom én: gazdagok azok, akiknek kérdéseik vannak,
________________________________________s a legszegényebbnél szegényebbek, kiknek csak válaszaik.
________________________________________Ezért mondom én: ne a kérdések nyugtalanságától félj:
________________________________________a megnyugtató válaszoktól! És ne a kérdések bonyolultságától
________________________________________rettegj: az egyszerű válaszoktól!“
____________________________________________________________________________(Bolyai János)
A rendszerváltás után, valamikor 2012 tájékán még aktív levelezésben voltam közéleti, társadalmi és történelmi kérdéseket érintő témákban több közeli és távoli ismerősömmel. Lelkes laikusokként megosztottuk egymással gondolatainkat, próbáltunk válaszokat találni, fölmerült problémákra megoldásokat keresni azokban az új ismeretek fölfedte lehetőségekben, melyekre, a megelőző, jó pár évtized dezinformált érájában nem volt lehetőségünk. Írásos „beszélgetéseink” néha aggasztó témáit gyakran színesítette zenés, humoros, vagy csupán érdekes üzenetváltás is. Ezek nem csekély számú halmazából csemegéztem ki egy, a számok misztikus világát megidéző tartalmat, és ebből, épp hozzánk, történelmünk jeles évszámaihoz kapcsolódó, már-már váteszi következtetéseket sugalló megfigyelésekből néhányat.
Történelmi számmisztika
Minden tudományágnak megvannak a szakterületet érintő géniuszai, művelői. Vannak alapismeretek, alap törvényszerűségek, melyek a tudományok gerincét adják. Az emberi elme csodálatos, befogadó képessége véges ugyan, de a technika fejlődésének, és a jó értelemben vett elvetemült elméknek köszönhetően tudományos ismereteink folyamatosan bővülnek, egy-egy rögzült tételt felülírhat egy újabb felfedezés, s talán hosszú ideig, évszázadokig meghatározhatja az adott szakág adott kérdésben megállapított, rögzített ideáját.
De mi van a történelemmel? A történelemtudománnyal. Kik alkotják, alakítják a „történelmet” a történelemírást? Kik művelik? Géniuszok itt is vannak, de lehet-e tudománynak nevezni azt az ismerethalmazt, melyben a vélt, vagy dokumentált történéseket, bár egy igen nagy biológiai tökélyre fejlődött lény, az ember, és annak közösségei pillanatnyi együttállása hajtja végre, de lelkileg, szellemileg, fizikálisan és érdekeltség szerint olyan színes közösség, hogy a kiszámíthatóság és a valószínűség nagyon labilis értékeket mutat. És nem kis eséllyel manipulálható. Az esemény lezajlik, háborúk kitörnek, majd véget érnek, korok, korszakok lezárulnak, újak indulnak, és vajon adott pillanatban van-e elég, és elég objektív tollforgató, aki az események hű adatközlője? Mennyi a valószínűsége annak, hogy nincsenek szubjektív elhajlások, objektív vagy kreált tévedések pró és kontra? Mennyi a pszeudojellege egy-egy állításnak? Hogyan lehet bármit is minden irányban egyértelműen bizonyítani, amikor nincsenek olyan remekbeszabott képletek, egyenletek, törvényszerűségek, mint például a matematikában? Mindenesetre, nem kevésbé izgalmas terület ez tudománytársainál, pontosan e bizonytalansági tényezők leküzdése miatt (is).
Már az ókor matematikusai is sokat foglalkoztak a természetes számoknak prím tényezőkre való bontásával és az ahhoz kapcsolódó tulajdonságokkal. Eleink, regéink, mondáink és a magyar mesevilág néhány prímszámot különös misztikus tulajdonsággal ruházott fel, mint például az ősi magyar törzsek a hármas és hetes számot. A hét égitest: Nap, Hold, Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz ábrázolása a festészetben, zenében, mondavilágban, a hét építészeti csoda; a hét szűk és hét bő esztendő; a hét szabad művészet: grammatika, dialektika, retorika, geometria, aritmetika, asztronómia, zene.
És mindjárt itt van nekünk „kéznél” József Attila A hetedik című verse, mely misztifikációmentesen, saját rövid, szenvedéssel kipányvázott életélményeiből merítve, versbe szőve, szuggesztív megjelenítésben ír arról, hogy bölcsességre, jó esetben csak akkor tehetünk szert, ha az életet minden minőségében átéljük. Azaz a versszakonként visszatérő hetes szám motívumát a teljességgel azonosítja. Miért választja ő is pont ezt a számot?
Egy kis kitérővel nyomába eredünk az ősi rovás számaink, a velünk rokon etruszk, és a tőlük átvett római számok jelei közötti hasonlatosság eredetének, néhány példát kiemelve.
Ha átlépünk egy pillanatra a mértan világába, és szemünk elé idézzük az oktaéder tökéletes formáját, karakteres, hat pontját, és annak közepéről nem hiányozható hetedik pontot, érdekes megfigyeléseket fedezhetünk föl. A középső pont, a teljesség megalkotásának a kezdete és befejezése, a lezárás, ahogy azt mondataink végén is tesszük. – Készen van. – Világunk megszületett, és megkezdte körkörös mozgását. Hol kapcsolódik a mágia a realitással, hogyan épül föl ez a varázslatos forma?
Az oktaéder középső pontját átszelő függőleges egyenes, (I) rovásunkban is az 1-es számot jelöli. Ezt az egyenest a közepén, vízszintesen metsző, az oktaéder újabb négy pontját összekötő két egyenes ( + ) az összeadás jele mindhárom kultúrkörben. Majd ennek a jelnek, a középtengely körüli elmozdulása hozza létre az X-et, mely ősi rovásunkban, az etruszk és a római számokban is a 10-es szám megfelelője, és a matematikában a szorzás, azaz a sokszorozódás, szavakkal leírva a „szer elem” jele, megfelelője. Talán nincs szükség különleges fantáziára nekünk, akik beszéljük a magyar nyelvet az értéshez, mert felfogjuk a szó összevont változatának jelentéstartalmát. A „szerelem”, mint teremtő erő. Izgalmas dolgok ezek, itt aztán már egész messzire kanyaroghatna a gondolat, de a folytatás helyett, térjünk vissza a prímszámokhoz. Tulajdonságaik alapján az ókori matematikusok oszthatósági szabályokat alkottak, és ezek alapján használták a tökéletes szám fogalmát.
Tökéletes vagy ideális szám alatt azt a számot értjük, amely szám valódi osztóinak összege megegyezik a szám értékével; mint pl. a 6 = 1 + 2 + 3; 28 = 1 + 2 + 4 + 7 + 14.
A számmisztika megjelenik a keresztény vallásban is, mint az Atya, Fiú, Szentlélek Szentháromsága, Jézusnak 12 (tizenkettő osztható hattal) tanítványa volt. A számmisztikát valamennyi ősi népnél megtaláljuk, így természetesen, és nem véletlen nálunk is pl. a hét vezér – Anonymus Gesta Hungaroruma szerint: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm.
Tehát a számmisztika azt jelenti, hogy a matematikán, és azon belül az aritmetikán túllépve, a számok tulajdonságait figyelmen kívül hagyva, (vagy nem?) a „kivételesek” új és mágikus tartalmat kapnak. Lássunk ebből is néhány különlegeset, történelmünkhöz kapcsolódót.
A 19. századi Európán végigsöprő forradalmi események csúcspontja 1848-ban Magyarországon teljesedett ki. Bár tragikus véget ért, és utána „Európa csendes, ujra csendes” lett, de a felszín alatt valami elkezdődött: a feudalizmus lassú lebomlását, végóráját jelezte előre. A huszadik századot meghatározó esemény Magyarország 1956-os forradalma volt, mely ugyancsak elindított valami korszakalkotót, a szocialista világrend fölbomlását. Történelmi múlt, melyben az emberi társadalmak megmozdulása és akarata elindított egy rendszerváltozást.
Mindez számmisztikai megközelítésben:
_____1. Az 1848-as évszámban szereplő számjegyek összege: 1+8+4+8 osztható hárommal és héttel, tehát a misztikus prímszámokkal. 1848 maradék nélkül osztható 6-tal is, az ideális számmal.
_____2. Az 1956 évszámban szereplő számjegyek összege 1+9+5+6 osztható úgy hárommal, mint héttel, tehát a misztikus prímszámokkal, és maradék nélkül osztható 6-tal is, az ideális számmal.
_____3. A számmisztika alapján tehát Magyarországon 2298-ban lesz a következő, korszakváltó szabadságharc és forradalom, mert páros szám és számjegyeinek összege: 2+2+9+8 osztható hárommal, és osztható héttel és osztható 6-tal is, az ideális számmal.
Hazatérés – a matematika segítségével
…A magyar krónikák olyan részletekről is beszámolnak, miszerint Edömér, Ede testvére, aki Csaba fia, azaz Atillának az unokája, még megérte a magyar honfoglalást, és háza népével együtt visszatért Pannóniába. Vajon lehetséges ez, ha Atilla halála és a magyar honfoglalás között nem 100 vagy 104, hanem 442 esztendő telt volna el, amint azt a hivatalos kronológia sugallja?
Gondolkodjunk tehát, és eredjünk az évszámok nyomába, most a misztika nélkül, pusztán a realitásokat és a józan észt követve.
Tudjuk, hogy a korai időkben nem volt (bár ma sincs) hosszabb időt felölelő, rendszerezett, a föld valamennyi népe által használt, egységes időszámítás. Régmúlt időkben az egymástól elzárt emberi közösségek nem számolták kritikus szemmel és pontossággal az idő múlását. Gyakran kötötték természeti jelenségekhez, egy-egy uralkodó, jelesebb személy születéséhez, halálához, vagy épp különleges események megtörténtéhez. Ezért sem egyszerű a történészek feladata, történelmi események hű és pontos rekonstrukciója, még akkor sem, ha azokat, valamikor írásban is dokumentálták.
Erre építve gondolatmenetünket:
Ha Atilla halálának Képes Krónika szerinti dátumához, vagyis 445-höz hozzáadjuk azt a 104 évet, ami Atilla halála és a magyarok második visszajövetele között szerinte eltelt, akkor eredményként az 549-es dátumot kapjuk. (445 + 104 = 549)
Kézai Simon 1272-ben írt krónikájában a magyar honfoglalást már jóval későbbre, a Krisztus utáni 872-es esztendőre rögzíti.
Felmerül hát a kérdés:
Van-e kapcsolat a két dátum, a két évszám között?
Válasz: Igen, lehetséges, mert a kettő, egy és ugyanannak tűnik.
Csak az egyiket (549) a Krisztus születése óta eltelt években kell érteni,
míg a másikat (872) a Nagy Sándor halála óta eltelt években.
Nagy Sándor ugyanis Kr.e. 323-ban halt meg, s mint tudvalevő, a halála évétől útnak indult egy időszámítási rendszer. Tehát, ha valaki a középkor során következetesen a Nagy Sándor halála óta eltelt években gondolkodik, akkor pontosan 323 évvel nagyobb dátumokat használ, mint azok, akik már Krisztus születésétől számították az időt!
Azaz:
445 – ekkor halt meg Atilla a Képes Krónika szerint.
104 – ennyi év telt el Atilla halála és a magyar honfoglalás között a Képes Krónika szerint, hisz Edömér, Atilla unokája családostul hazatelepedig Bizáncból Árpádék megérkezésekor.
323 – ennyi év a különbség a Nagy Sándor halála utáni időszámítás és a keresztény időszámítás között.
(445 + 104 + 323) = 872 – Kézai szerint ekkor volt a magyar honfoglalás.
Elképzelhető-e, hogy a középkorban, „szubjektíven vagy objektíven”, de összekeverték, e két párhuzamosan használt időszámítást az események dátumozásakor? Még tudták, hogy mi az éppen aktuális évszám, de hogy ezt Krisztus születésétől kell-e érteni, vagy Nagy Sándor halálától, az már nem volt világos. A kereszténység terjedésével ugyan általánossá vált a keresztény időszámítás, de úgy, hogy a régi, Nagy Sándor-féle dátumok is sokáig használatban maradtak. Csak a továbbiakban keresztény dátumokként értelmezték azokat, és így vette át az utókor is.
„…Így aztán megmaradt mára a kérdés, hány évesnek számít a honfoglalás kori lovas íjász bőrcsizmája? …”
Mindenesetre: Atilla : Csaba – Ed – Ügyek – Előd – Álmos és már itt is a visszajövetel Árpád népével.
(Nekem ez tetszik.)
Kérdezhetnénk, hogy a fenti okfejtések és aritmetikai zsonglőrködések csupán gondolatébresztő játékok-e vagy a valóság játéka velünk? De van e, aki e kérdésre teljes meggyőződéssel tud válaszolni? Mert ott, ahol erősen jelen van az emberi természet, mint meghatározó és szeszélyesen változó tényező, ott nem elhanyagolható „ismeretlen” alkotó elem, hogy mennyire, és miként vagyunk érzékenyek az adott témában.
Hisz az ember által végigküzdött történelmi színjátékok megítélése, kritikája, rengeteg érzelem és érdek motiválta fordítási és értelmezési nehézségek közepette alakul és alakul és alakul…
Megtapasztalhattuk az elmúlt évszázadok, évezredek hozományaként azt is, hogy miként függetlenedik a valóságtól, aktuális „ízlések” szeszélye szerint. Aztán, azt is, hogy az egyéb tudományok nyújtotta újabb és újabb lehetőségeket fölhasználva, miként próbál a jó szándék minél hitelesebb történelmet írni az újkori krónikák oldalain. Vajon sikerülhet, lehetséges? Igen is, meg nem is.
És kell-e attól tartanunk, hogy minden ma papírra vetettnek vagy még meg sem történtnek már rég, előre megíródtak a recenziói?
- szeptember, Földanya hava
Hozzászólások