piros és fehér viasz vagyok,
leolvadok a gyertyatartó
repedt pereméről tovább
felmatricázott sárga csövek
futnak keresztül rajtam,
szinte hallani, ahogy átöblítenek
s egymásra dobált könyvek
süppedő szomorúsága,
velük együtt tüntetek, tüntetek
bezsákolom az elrabolt
szavakat, s ők ijedten, kábán
egymásra dőlnek, borulnak
úgy tűnik el minden varázslat,
mint kádról lekapart zománc,
a dörzsölő szemcsék maradnak
mindaz, ahogy elrejtette
rútságát a hétköznap, eloszlik,
mint felhő a hajnali föld fölött
kövekként saját darabjaim
tavirózsákra tornyozom fel,
s várom, hogy a víz hazavigyen
rettegek, hogy többé egy szót
sem tudok leírni, s ez milyen
felvillanyozó, újra és újra
reménykeltően megújító
tökéletes paródia,
mint virágszirmok egy kukán
el akarok menni
ürítem poharam arra, ami
látszólag megváltoztathatatlan
Hozzászólások