Ürítem poharam a megváltoztathatatlanra

piros és fehér viasz vagyok,
leolvadok a gyertyatartó
repedt pereméről tovább

felmatricázott sárga csövek
futnak keresztül rajtam,
szinte hallani, ahogy átöblítenek

s egymásra dobált könyvek
süppedő szomorúsága,
velük együtt tüntetek, tüntetek

bezsákolom az elrabolt
szavakat, s ők ijedten, kábán
egymásra dőlnek, borulnak

úgy tűnik el minden varázslat,
mint kádról lekapart zománc,
a dörzsölő szemcsék maradnak

mindaz, ahogy elrejtette
rútságát a hétköznap, eloszlik,
mint felhő a hajnali föld fölött

kövekként saját darabjaim
tavirózsákra tornyozom fel,
s várom, hogy a víz hazavigyen

rettegek, hogy többé egy szót
sem tudok leírni, s ez milyen
felvillanyozó, újra és újra

reménykeltően megújító
tökéletes paródia,
mint virágszirmok egy kukán

el akarok menni

ürítem poharam arra, ami
látszólag megváltoztathatatlan

Legyen Ön az első hozzászóló!

Szóljon hozzá!

Az Ön e-mail címe nem kerül nyilvánosságra.


*


Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .