Gyermekkorunkban három évvel fiatalabb öcsémmel együtt – ha „rossz fát tettünk a tűzre” – többször hallottuk félig komolyan szüleinktől, hogy beadnak a bakócai nevelőotthonba, állami gondozásba. (Persze ezt ők sem gondolták komolyan.) Akkor nem fogtuk föl ennek a jelentőségét, de később, amikor „benőtt a fejünk lágya,” már tudtuk, mit jelentett volna ez…
Bakóca látképe (Forrás: Wikipédia)
Már a Baranya Megyei Levéltárban dolgoztam, amikor a megyei gyermek- és ifjúságvédő intézet (GYIVI) – megyei társintézményünk – segítségével, levéltári fiatalok részvételével mikrobuszos utat szerveztem számos intézeti gyermeknek a megyében – „világot látni.” Hogy milyen hálásak voltak ezért közben és utána! Számos rajongó hangvételű köszönő levelet kapván utólag is nagyon örültem, már csak azért is, mert volt olyan testvérpár, akik – különböző nevelő otthonokban lévén – ez alkalommal találkoztak ismét!…
Pellérden gyümölcsösünk volt hosszú ideig az azóta sajnálatosan elhunyt feleségemmel, ahol „kisgazda” lehettem – városi lévén is! Volt, amikor busszal jöttünk haza délutáni munkánk után, ezért már több alkalommal „ránk szakadt a sötét,” amikor a község központi helyén lévő buszmegállónál vártuk a közlekedési eszközt. Egyik alkalommal rendőrségi autóval találkoztunk a túloldali megállónál, és kisebb sokadalommal.
Kiderült, hogy a sötétben egy fiút halálra gázolt egy autó. Nem a gépkocsi vezetője volt okvetlenül a hibás – de ez nem ránk tartozott –, nem is erről akarok beszélni. A kérdésem most is az, hogy egy intézeti fiú tragédiáját ki siratta meg?…
Majláth-kastély, a volt nevelőintézet otthona (Forrás: kastelyok.com)
Mikor szülei lemondtak róla, rokonai vagy valaki(k) legalább meglátogatták-e előzőleg, valaki(k) hazavitték-e iskolai szünetekben, hogy legalább akkor megérezze az otthon melegét? Nevelői hogyan gondozták fejlődésében? És amikor elvesztették, ki és hogyan gyászolta meg? Hányan voltak ott a temetésén? Remélem, megtettek érte mindent, halálában is méltón megemlékeztek róla, de akkor is kevesen tehették meg ezt, amikor fiatalságának virágában elvesztették….
Vére a balesetnél vékony folyásban átcsordult hozzánk, a túloldalra, és még akkor is látszott, amikor az este sötétjében testét elvitték. Hasonló korú társa siratta ott, mi is kevesen, akik ott voltunk éppen, megdöbbentünk, és azóta is többször eszembe jut ez a fájdalmas jelenet. Most is ez történt, de ezúttal „kiírtam magamból (?)”…
Aki sirató társa volt, ma már bizonyára középkorú férfi. Adja Isten, hogy megértő családja legyen és boldog élete, de bizonyára ő is sűrűn emlékszik korán elvesztett társára, mert én halálomig! Azt hiszem, soha nem nyugszom meg, amikor fölteszem ismételten, könnyeimmel küszködve, a címben is megírt kérdést – sok társa sorsát ismervén – intézeti fiú tragédiáját ki siratja meg?…
Hozzászólások