A Kádár-rendszer föllépése a „gaz ellenforradalmárok és fasiszták” ellen – a Dunántúli Naplóban, 1956. november-decemberben
Az 1956. november 10.-i lapszám nemzetközi, hazai hírei, és néhány fontos baranyai-pécsi híre
A Dunántúli Napló 1956. november 10.-i számában tallózva tovább, a második oldalon lévő „Mi újság a nagyvilágban?” című cikk híreit vegyük sorra. Először a három „általános” hírt vegyük. Párizsban a kommunisták mozgósítására az újabb tűntetésen 3000 fő emelte föl szavát a fasizmus újraéledése ellen. A rendőrség könnygázt vetett be, letartóztatásokat foganatosított. Az NSZK-beli szociáldemokraták vezetője Ceylonba (mai nevén Sri Lankába) látogatott, találkozott a világ első női miniszterelnökével, Sirimavo Bandanaraikeval (Sirima Ratwate, 1916-2000). Csu-Enlaj (Zhou Enlai, 1898-1976) kínai miniszterelnök november 22.-i kambodzsai látogatását szintén bejelentették.
A többi hír így vagy úgy a szuezi-válsággal, illetve az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) nemzetközi politikai „ügyeivel” volt kapcsolatos. Mint köztudott, az angolok és a franciák robbantották ki az szuezi-csatornaválságot, amely sajnálatosan elvonta a nemzetközi figyelmet a magyarországi eseményekről, és ez a szovjet megszállás elleni nyugati föllépést nagyban akadályozta. Vegyük sorjában ezeket a híreket. Irak ekkor szakította meg a diplomáciai kapcsolatot Franciaországgal. Az angol alsóházban Robert Anthony Eden (1897-1977) miniszterelnök bejelentette: ENSZ csapatok váltják föl az angol egységeket. Az Oust angol repülőgép-anyahajó Port-Saidból Ciprus keleti partjához „vonult vissza,” fedélzetén a volt megszálló ejtőernyős dandár katonáival. A szuezi-csatornában ekkor 15 hajó tartózkodott, de mivel mindkét oldalán elsüllyesztett hajók voltak – köztük egy szovjet tartályhajó –, nem tudtak kihajózni. Az izraeliek által elfoglalt egyiptomi Gaza kormányzója követelését az ENSZ megtagadta. Azt követelte ugyanis, hogy az egyiptomi hadifoglyokat a világszervezet élelmezze. Izrael miniszterelnöke pedig azt írta az ENSZ főtitkárához írt levelében: csapataikat hajlandók kivonni az elfoglalt egyiptomi területekről, hogy ENSZ-csapatok vegyék át helyüket. Ben Gurion (David Grün, 1886-1973) Izrael alapító-miniszterelnöke is megszólalt. Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyin (1895-1975) szovjet vezető harcias nyilatkozatát utasította vissza.
Az ENSZ ügyeire közvetlenül rátérvén ebben a világpolitikai szempontból nagyon veszélyes időszakban egy tényközlő hírt is rögzített a „Mi újság a nagyvilágban” című összeállítás. A görög külügyminiszter érkezését írták meg New Yorkba, megjegyezvén, hogy Konsztantinosz Karamanlisz (1907-1998) miniszterelnök fogja követni egy nap múltán. Két hír is hazánkkal foglalkozott. Az első volt az élesebb, amely az USA vezetésével napirenden tartott „Magyar Kérdés” keretében az USA delegátusa kegyetlenkedéssel vádolta meg a szovjet megszálló csapatokat, egyben sürgette, hogy tegyék lehetővé a Vörös Kereszt-ajándékok hazánkba érkezését. Határozati javaslata pedig kérte a Szovjetuniót, hogy ne akadályozza a külföldi élelmiszerek és gyógyszerek eljuttatását az országunkba, és az országból kimenekültek ügyét is fölkarolta.
(Itt jegyzem meg: jelen sorok írója akkor a pécsi Egyetem utcai Általános Iskola első osztályos tanulójaként, 1957. legelején ajándékcsomagot kapott tanulótársaival, 3 évvel fiatalabb öccsével együtt, a Vöröskereszt jóvoltából Nyugatról, jelen esetben Hollandiából – csokoládékkal. Nem mindenki volt ilyen szerencsés: sok ajándékcsomagot „fekete kezek” itthon megbontották, és a csokoládékat kivették!…)
Természetesen az első oldalon kapott helyet „A Szovjetunió azonnali segítséget ad hazánknak” című propaganda-cikk. A „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” kérésére történt ez, és a szovjet kormány válasza részletesen fölsorolta az adományokat. Ezek szerint 50.000 tonna gabona és liszt, 3000 tonna hús, 2000 tonna vaj és zsiradék, 3 millió doboz tejkonzerv, 5000 tonna cukor, 10.000 tonna cement, 10.000 köbméter faáru, 10.000 köbméter farönk, 300.000 négyzetméter ablaküveg, 1000 tonna tetőfedő lemez, 3000 tonna hengerelt vasáru érkezett. Persze az, hogy a szovjet megszálló hadsereg mennyi kárt okozott hazánknak, nem szerepelt a hírekben…
De ne menjünk el a cikk egy több mint „érdekes” megfogalmazása mellett, amely így szólt: „… a Minisztertanács kötelezte (sic!) a Szovjetunió Külkereskedelmi Minisztériumát, hogy haladéktalanul szállítsa le azokat a nyersanyagokat, kész és félkész árukat, fűtőanyagokat, amelyeket a két ország között fennálló kereskedelmi szerződések szerint 1956. negyedik negyedében, valamint 1957. első negyedében kellene leszállítania. Utasította (sic!) a (szovjet) egészségügyi minisztériumot (sic!), hogy haladéktalanul és ellenszolgáltatás nélkül küldjön a Magyar Népköztársaságnak olyan gyógyszereket, amelyekre a lakosságnak szüksége van.” (Erre szokták azt mondani népiesen, hogy a farok próbálta csóválni a kutyát!)…
(Forrás: Wikipédia)
Az oldal alján elrejtve egy fontos hír tudatta, hogy „Nagy Imrét nem tartóztatták le.” A Magyar Rádió cáfolatát írták meg ekkor, amellyel „A Magyar Népköztársasággal szemben ellenséges rádióállomások híreit” cáfolta. Továbbiakban pedig ezt közölték: „Nagy Imre saját akaratából hagyta el az Országházat. Nagy Imre volt kormányának több tagja tevékenyen segíti az új forradalmi munkás-paraszt kormányt és részt vesz a közéletben. A volt kormány többi tagja ugyancsak saját akaratából hagyta el az Országháza területét. A Mindszenthy (sic!) hercegprímás letartóztatásáról szóló hírek is alaptalanok.”
(Forrás: Wikipédia)
Ez több mint érdekes. Ha Nagy Imre kormánytagjai közül az ismertebbeket vesszük sorra az utolsó napokban, 1956. október 27. után, akkor Kádár János és hívei: Apró Antal, Erdei Ferenc, Janza Károly, Kossa István, Molnár Erik, Münnich Ferenc is az „Országházat szabadon elhagyók” között volt? És akkor mi történt Kovács Bélával, Lukács Györggyel, Tildy Zoltánnal? Nem is beszélve a nemsokára mártírhalált halt Losonczy Gézáról. Az Országházban az utolsó pillanatig kitartó Bibó István államminiszterről miért nem esett szó? A legutolsó két legfontosabb kérdés pedig ez: Nagy Imre miniszterelnök és Mindszenty József hercegprímás hová ment? Ezt miért nem közölték?…
A Magyar Szocialista Munkás Párt (MSZMP) Baranya Megyei Intéző Bizottsága sem maradt tétlen a szovjet tankok árnyékában. A visszavett József Attila utcai pártházban 1956. október 9.-én megalakult, majd ülésezett az ideiglenes intéző bizottság. „Az intéző bizottságba kilenc tagot, több régi, a munkásmozgalomban évtizedes tevékenységet végző elvtársat választottak” – közölte hírharsonájuk, de „elfelejtette” megnevezni őket név szerint.
Azt viszont megírta, hogy a helyi szervezetek megalakulását követően a Sellyei Járás 16 községében 222 taggal jött létre a községi MSZMP-szervezet, Felsőszentmártonban 51-en kérték felvételüket, és 11 községben már működik háromtagú szervező bizottság, például Piskón és Vejtiben. A Mohácsi- és a Pécsváradi Járás szintén megkezdte a pártszervezést. A közlés szerint: „Mint értesültünk, nemcsak a régi párttagokkal beszélgetnek, hanem felülvizsgálják a korábban jogtalanul kizárt párttagok ügyét is.”
A Pécsváradi Járásban pedig „több elvtárs saját maga kereste fel az illetékes szerveket, s kérte felvételét a pártba” – újságolta a Dunántúli Napló az első oldalán…
De hogy mindenki tudja mihez tartania magát, „A csoportosulás továbbra is tilos!” felcímű, és a „Mindenki kezdje meg a munkát!” főcímű, valamint „A szovjet városparancsnok parancsa” alcímű reglama rántotta vissza a helyi olvasót a rideg és szomorú valóságba a lap második oldalának közepén! Nézzük, hogyan szól. „A mai napon átvettem a városparancsnokságot. A város rendjéért és biztonságáért a felelősség teljes mértékben reám hárul. A közúti járművekre, valamint a gyalogos közlekedésre vonatkozó előző parancs továbbra is érvényes. Javaslom a város lakosságának, hogy a középületekről és a lakóházakról a fekete zászlót 1956. november 9.-én 12 óráig (sic!) vegyék le. Jelen esetben a fekete zászló a felkelők és provokátorok szimbólumát képezi. Mindazon személyeket, akik a fekete zászlót továbbra is kint hagyják, a felkelők támogatóinak tekintjük…”
(Itt álljunk meg egy pillanatra: akkor a Rákóczi úton laktunk, és édesanyám egyik szomszédasszonyával a forradalom napjaiban, szimpátiájuk jeléül kitűztek a több emeletes bérházunk kapujára egy nagy nemzeti színű zászlót. Nagy volt az ijedelmük 1956. november 4. után: lesz majd egy „ismeretlen,” aki ezért följelenti őket a rendőrségen? És ez nem volt „felesleges” ijedelem, amint az Bojcov gárdaezredes parancsából kiviláglik!)
De folytassuk a dörgedelmeket: ”Esetleges provokációk megakadályozása érdekében ismételten megtiltom a tereken és más helyeken való csoportosulást. A további vérontás megakadályozása érdekében Pécs város párt és állami szervei, valamint a szovjet (város)parancsnokság utoljára felhívja azon személyeket, akik még fegyverüket nem adták le, hogy azt haladéktalanul adják le, vegyék fel a munkát, és kezdjék meg az új, békés életet.” Ez a forrás-dokumentum több tanulsággal szolgál. Egyrészt hírt ad arról, hogy sokan a városban fekete zászlót tettek ki házaikra a szovjet bevonulást követően. S hogy ilyen szigorúan ítélték meg az ellenszegülők tettét, a szovjet városparancsnokság idegességéről, kérlelhetetlenségéről árulkodik, és az, hogy ezt a mecseki felkelők támogatásának vették!
Az már természetes, hogy statárium idején a csoportosulás tilos volt, és a fegyvereket is le kellett adni. Az is természetes, hogy az önkény jeleit eltüntetendő, a munka felvételére hívtak föl. Itt már azonban egy változás is volt: előre vették a város párt- és állami vezetését, és harmadiknak említették a szovjet városparancsnokságot. Magát a parancsot Bojcov gárdaezredes, városparancsnok jegyezte, s hogy hová tűnt az előző városparancsnok, Kornyusin őrnagy, azt „jótékony homály” fedte!…
Szorosan ide tartozik a következő, „Kimenési tilalom: 20 órától 6 óráig” című parancs. Így folytatódik: „Eleget téve a helyi államhatalmi szervek, a szénbányászati tröszt és a tanintézetek igazgatói kérésének, hogy a kijárási tilalom idejét változtassuk meg, megparancsolom: a kimenési tilalom ideje a továbbiakban 20 órától reggel 6 óráig tart. Bojcov gárdaezredes.” Ez a parancs a szovjet városparancsnokság rugalmasságát volt hivatva hirdetni, amely tanúsítja: hallgat a helyi szervek kérésére…
A Mecseken azonban továbbra is fegyveresen harcban álltak a „Láthatatlanok” Kubicza János (1917-2005) katonai parancsnoksága alatt – utolsóként az országban! –, és ezt a tényt ne felejtsük el meg- és feljegyezni!
Szóljon hozzá!