Olyan négyéves-forma lehettem, mikor nagyszüleim először vittek el Brassóba. Na, nem olyan ukmukfukk, mint ahogy ezt most leírom, hanem hosszú és körülményes készülődés után. Nagyanyám átmosta és száradni aggatta a nagy füles kosarakat. Nagyapám előhúzta a kasos szekeret (vesszőből font oldalakkal ellátott szekér) és felszerelte rá a kóbert (zsákvászonból eszkabált sátorszerűség, mely esőtől, széltől védte a rakományt). Nekem azonban csak az utolsó este súgta meg nagyanyám, hogy engem is visznek a vásárba. Egész éjjel álmatlanul forgolódtam. Hármunk közül miért épp engem visznek magukkal, mi közöm nekem a szilvájukhoz, meg az eltenni való uborkához, vajon miféle körmönfont huncutságot eszeltek ki ismét ellenem ? (mert, hogy apó nagy mókamester hírében állott). Reggel alig kezdett virradni, már hallottam, hogy az udvaron nagyapám csörög a lovak láncaival, „nye ide, nye, curük Puju ide bé !”-utasításokkal fogja be a lovakat. Engem az egyik füles kasban helyeztek el, melyet előzőleg pokróccal béleltek ki s nagyanyám egy nagy szelet hecsepeccsel megkent kenyeret adott a kezembe, hogy ne kelljen még a reggelizéssel is undokolni. Aztán nekilódultunk életem első hosszú útjának. Átvágtunk a kertünk mögött csörgedező Dirbán, aztán neki a Kuti halom melletti mezei útnak. Addig poroszkáltak a lovak amíg elértük a Temes vízét. (Persze minderről jóval később „dokumentálódtam”, akkor négyévesen csak a szekér zötykölődését éreztem a kóber alatt, meg a víz csobbanását hallottam, amint a lovak patái belegázoltak.) Nagyapám oda „kormányozott”, ahol sekélyebb volt a víz s szerencsésen átkeltünk rajta. Amikor nagy „hohóó, ho!” kiáltozásra végre megálltunk s engem is kiszabadítottak a pokrócok közül, hatalmas szürke épületek közt találtam magam s a jobbra-balra szertefutó kockaköves úton furcsa járművek furikáztak (addig nem láttam se buszt, se személygépkocsit). De sehol egy fia szilva, uborka, vagy rikácsoló kofa, ahogy én akkoriban egy tisztességes zöldségpiacot elképzeltem. Ismét arra gondoltam, hogy becsaptak s valami ízetlen viccet űz nagyapám velem. De nem volt időm sokat bámészkodni, nagyanyám kézen fogott és bevonszolt az egyik szürke épületbe. Rengeteg polc és fogas volt mindenfelé, tele szebbnél szebb ruhákkal, kabáttal s valami furcsa, idegen szaggal, amit azután mindig az új cuccokon éreztem. Nagyanyám valamit sugdolózott az egyik kék köpenyes asszonnyal s folyton rám bökött a dömlök ujjával. Végül kihámozott a vastag gyapjú szvetterkémből, és rám adtak egy irdatlan nagy prémes kabátot. Úgy éreztem, mintha nyakig hóba temettek volna s menten leszakad tőle a vállam. Az asszonyság is rosszallóan csóválta a fejét, aztán kihozott egy csokoládébarna, csinos szövetkabátot. Ez már nekem is tetszett. Szép kerek gallérkája volt s négy sima világosabb gombja, még most is ujjaimon érzem a selymes érintésüket. Első látásra úgy tűnt, mintha tejes stollverkek lennének sorjába rakva. Nos, ez volt az én drága, felejthetetlen nagyszüleim sokat titkolt huncutsága. Évek múltán, mikor már régen kinőttem azt az első tavaszi kabátomat, szüleim el akarták ajándékozni egy rokon gyermeknek, de én egy óhatatlan pillanatban a csűrbe menekítettem. Újságpapírba csavarva rejtegettem sokáig a pelyva alatt, ahol tudtam, hogy nem nagyon kutatnak. Aztán egyszer mégis nyoma veszett, talán amikor a csűrt lebontották s a porrá morzsálódott pelyvát elégették.
Egyébként akkor, a brassói vásáron, a szilva meg az uborka beszerzése nagyon hamar lebonyolódott, mert nagyapám időpocsékolásnak tartotta a sok alkudozást. Mikor már minden portékát felpakoltak, nekem pokrócból ülőkét készítettek két szilvás kosár közé és megindultunk hazafelé. Persze a durva, barnás papírba csomagolt kabátomat mindvégig az ölemben szorongattam. Előbb csak unalomból rágcsáltam el néhány szilvát, aztán hazáig egymás után annyit, amennyi csak belém fért. Csak úgy, mosatlanul gyúrtam magamba a poros gyümölcsöt, ahogy az Isten adta, de kutya bajom sem lett tőle. Otthon, amikor lekászálódtam a kasos szekérből s kezdtük kipakolni a vásárfiát, nagyanyám gyanakodva méregette az egyik szilvás kosarat, de nem szólt semmit. Csak másnap ripakodott rám, miért nem szóltam, hogy a magokat a lovaknak szánt kóstba dobáltam. Meg is tudtak volna fulladni szegény jószágok, ha idejében észre nem veszik.
Hozzászólások