Tisztelt Olvasók!
Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig. Nem az a szándékom, hogy színház-történetet közöljek, vagy egy-egy forrás „utóéletét” írjam meg, hanem az, hogy az olvasóközönség elé tárt forrás „erejével” jellemezzem azt az időszakot.
1899: Bogyó Alajos életpályájáról, a pozsonyi magyar és német színészetről
Tovább folytatván az 1899-es év színházi eseményeinek, híreinek közlését, ismét a Pécsi Naplóhoz fordulok, mégpedig a január 18.-i számban közölt „Színház és Művészet” rovat „A pozsonyi színház históriája és Somogyi Károly színigazgató” című írásához, amely január 17.-i keltezésű volt.
Bogyó Alajos (Forrás: Wikipédia)
„1885ik (sic!) évben, győri színigazgató koromban, Samarjay Károly dr. pozsonyi előkelő ügyvéd, a Toldy-kör akkori elnöke, szóval a pozsonyi magyarság vezér intézőjétől néhány sornyi levélkét vettem, amelyben felszólít arra, hogy mint szakember, úgy is mint volt pozsonyi lakos, ki a viszonyokat teljesen ismerem, – dolgozzam ki egy tervezetet, miképp lehetne Pozsonyban a magyar színészetnek otthont teremteni?
Somogyi Károly (Forrás: Wikipédia)
Hogy éppen az én csekélységemet szólította fel Samarjay dr. úr ezen gordiusi csomó megoldásának kidolgozására, ennek az az egyszerű története van. Hogy mint volt pozsonyi lakos és köztisztviselőnek, és mint olyannak, ki mielőtt a komédiához szerződtem volna, a németek közt, magyarul léptem először a színpadra. És miután Pozsonyból távozásom után 14 évre, 1879-ben Pozsonyban a székesfehérvári akkori operatársulatnál, mint vendég felléptem, természetesen a volt pátrik (patrióták) melegen fogadtak, Samarjay úr, pedig mint a magyar Múzsa valódi bálványozója a sympathya (szimpátia) barátságának irántami (sic!) vonzalmát még Pozsonyból való távozásom után is fenntartotta.
Pozsony Koronázási tér Anno (Forrás: Wikipédia)
Én tehát Samarjay úr megbízását elfogadtam, és elkészítettem azt a bizonyos közös ügyes memorandumot, melytől Somogyi Károly jeles igazgatónknak kár volt megijedni. Ez egy részletesen, minden költségvetésre kiterjedő emlékirat volt. Mindenesetre az én műveletemet a hazai nyelv szeretete, s a magyar színészetre való erkölcsi siker sarkalta, de azért nem feledtem el a kétszerkettőt sem. Mert az a kalkulus nem egészen áll, mint azt a ’Pécsi Napló’ folyó hó 16-án kelt számában olvastam. Ott ugyanis Somogyi úr szerint: A magyar társulat 5000 forint. A német társulat 5000 forint. Zene technikai személyzet 3000 forint. És így – egy napra esnék kiadás – 438 forint.
Pozsony, Váralja Anno (Forrás: Wikipédia)
Én az emlékiratomban másképp kalkuláltam, mert karszemélyzethez 12 férfit és 12 nőt vettem. Ez elég Pozsonynak. Soha sem volt több. Ezek a német kardalnokok és kardalnok nők már a ’80-as évek elején sem voltak csehek-morvák, vagy sült németek, hanem többnyire pozsonyi fiúk és leányok, kik ha nem is folyékonyan, de meglehetősen tudtak magyarul! Tehát 6 pár magyar, és 6 pár német kardalnokot kellett volna szerződtetni, s legyen meggyőződve bárki, hogy ha az első hónapokban nem is correctül (sic!), de későbben ez a vegyes nyelvű karszemélyzet úgy fújta volna az operák, operettek és népszínművek karait, magyarul is, németül is, mint a gondolat. Ez tehát egy testület két nyelven.
Pozsony, Stefánia út Anno (Forrás: Wikipédia)
Pozsonynak mindig volt operája, így tehát emlékiratomban arra is kiterjedtem. Ha a budapesti magyar királyi operában lehet olaszul, francziául (sic!) énekelni, azt hiszem Pozsonyban, ahol a német és a magyar szóért folyik a harcz (sic!) csak lehet egyszerre egy este, ugyanegy előadásban németül és magyarul énekelni. Lehet például a drámai énekesnő német, a coloratur (koloratúr) magyar, a baritonista német, a tenorista magyar stb. az opera zenei értéke azért megmarad. Egy provincziális (sic!) színháznál, az opera énekesek és énekesnőket lehet, és kell is az operettekben használni, sőt nemcsak használni, hanem velök (sic) brillírozni.
Pozsony, Mária Terézia-szobor Anno (Forrás: Wikipédia)
Tehát praktikus szerződtetés mellett nem kell az énekes személyzetet duplikálva szervezni, sőt nagyon sok művész és művésznő van, ki manapság mind a két nyelvet egyaránt érti, ami tiszta nyereség az igazgatóra, mert hisz a pozsonyiak nem a szereplők felváltásáért, hanem az előadások német és magyar szövegéért kardoskodnak. A drámai személyzetnél már két külön szervezet kellene okvetlenül. A drámai személyzet pedig nem kér oly égbekiáltó gázsit. Német színészt – a nagy német színházakhoz irányítva olyan provincziális (sic!) városra, mint Pozsony, olcsóbban lehet szerződtetni, mint a magyart. A németeknél nagyvárosokban a nagy művészt igen megfizetik, azután következik egy nagy űr, azután pedig apró gázsik.
Pozsony, Duna-part Anno (Forrás: Wikipédia)
Praktikusan, egy Pozsonynak megfelelő német-magyar társulatot, természetesen nem olyat, mint Somogyi kalkulusában van, hogy az 5000 forintos társulat játszik – szervezni lehet – mind e műágra (sic!), még az operára is 7500 forintért – usque 8000ig (sic, -tól-ig). A direktor ezt a nagy társulatot évről évre, az év 112 hónapja alatt működteti, egy ilyen biztos otthonért ki mer nagy gázsit kérni. Jót állok érte, például, hogy az a hősszerelmes, ki Temesvárra vagy Szegedre szerződik csak 6 hóra, azután pedig vándorolni kell neki családostul havi 100 forintért, az elmegy Pozsonyba 3 évi otthonra, évi 8-900 forintért.
Pozsony, Savoy Szálló (Forrás: Wikipédia)
Ott vár az igazgatóra egy díszes aréna teljes szerelvényekkel a nyári hónapokra, – téli nagy színháza, amelybe 1200 forintos közönség játszva belefér. 6000 forint subventioja (sic, fenntartó állami támogatása), de hozzá az az erkölcsi nyereség, hogy a magyar színészet egy új positiót (sic, helyzetet) foglalt el. Amelyben, most még közösen ugyan, de egy pár év múlva (mert végre mégiscsak mi vagyunk otthon Pozsonyban) saját magunk dominálhatunk. Igaz, hogy ha egy anyának édes és mostoha gyermekei vannak, ezek közt a czivódás (sic!) nem ritka, és így meglehet, hogy kezdetben az a szokatlan, mondhatnám páratlan helyzet – a német és magyar vérű Múzsa gyermekei közt, némi gyűlölködést stb. szerezhet, de végre is, egy kalap alatt vannak, illetve lesznek, s idővel megbarátkoznak egy kenyéren.
A fő dolog az, hogy a magyar színészet talajt is nyert. Eddig Pozsonyban évenkint (sic!) 90 magyar előadás volt, hanem az új igazgató a magyar előadások számát 185re (sic!) teszi. Eddig 250 német előadás volt Pozsonyban, az új igazgató alatt 170re (sic!) apad. Ezek mind olyan sikerek, melyeket figyelmen kívül hagyni nem lehet. Somogyinak kellett volna megretirálni (csökkenteni), mert ismertem én olyan színigazgatót Pozsonyban, Schwartz volt a neve, ki 100-ezreket (sic!) rakott félre a ’60-as években a pozsonyi régi rongyos színház igazgatásából. Ennyit a pozsonyi színházi ügyekről.
Pozsony, Városi Színház Anno (Forrás: Wikipédia)
Az én elaborátumomat (pályázati értekezésemet) 1885-ben félretették Pozsonyban, de el nem vetették, mert íme, 14 esztendő múlva elővették, mert úgy látszik, a temesvári színügyi házasság kötéssel nem voltak megelégedve. Hát próbáljuk meg így. Jóllehet két dudás nem fér meg egy csárdában, az egyiknek engedni kell, hogy pedig melyik távozik a kettő közül, az kérdést sem szenvedhet. Az, aki otthon van. A kakas is úr a saját portáján. Ez lesz azután a nyereség.”
„Kiadtuk Bogyó Alajos czikkét (sic!), de eltekintve a hazafias szemponttól, hogy magyar színigazgató német társulatot is szervezzen, Bogyó egy szempontot hagyott figyelmen kívül, mely azonban döntő súlylyal (sic!) bír, és ez az, hogy az országos színi szövetségnek csakis magyarul játszó és éneklő tagjai lehetnek. Így elkerülhetetlen a külön magyar és külön német teljes személyzet szerződtetése. (A szerkesztőség)”
Bogyó Alajos (1834-1906) operaénekes, színész, színigazgató árvagyerekként nőtt föl. Mozgalmas élete során 15 évesen, 1848/1849-ben Klapka felderítője lett Komáromban. Mielőtt színi pályára lépett volna, Dunaszerdahelyen kántortanító, a Csallóköz-Szerdahelyi Népkör titkára, míg Pozsonyban jegyző, dalárdista volt.
Nyitrai Városi Színház Anno (Forrás: Wikipédia)
Színi pályáját operaénekesként kezdte 1866-ban a fővárosi Nemzeti Színházban, és amíg Bécsben énekes képzést vett, Budán, Debrecenben vendégszerepelt, 1878-ban pedig Debrecenben. Színigazgatóként társulatával Békéscsaba (1880-1881), Mohács (1881), Buda, Pécs (1882), Újvidék, Selmecbánya (1883) került sorra. Ők nyitották meg előadásukkal 1883-ban a Nyitrai Nemzeti Színházat. Ő is pályázott a debreceni színházigazgatói posztra (1885), de amikor ugyanebben az évben a győri teátrum igazgatója lett, az év végén leváltották.
Énekesként 1886-ban Esztergomban lépett föl, társulatával sorra járta a városokat 1888-ig, Makón szintén játszottak. Városunkba 1898-ban jött, ahol az 1848-as emlékbizottság elnökeként tevékenykedett. Sajtónkban is ezért jelentette meg fenti írását. Végleg azonban 1904-ben telepedett le. Élete végén a királyi táblán leíróként dolgozott.
Írásában képet festett a pozsonyi színi életről, különös tekintettel az opera helyzetére, de saját pályájáról szintén sokat közölt. Természetes volt, hogy cikkéhez a szerkesztőség is megjegyzéseket fűzött. Amint látható, helyi lapjainkban nemcsak a pécsi színházi életről jelentek meg értékes cikkek, hanem olyanok is, amelyek vagy országos képet vázoltak föl, vagy egy-egy vidéki városról adtak leírást. Ebben a hosszú cikkben a történelmi Magyarország egyik legjelentősebb történelmi metropoliszáról esett szó.
Helyi színházi adataimat ez alkalommal is a Futaky Hajna (1927-2011) által szerkesztett, a fővárosban, 1992-ben kiadott, „A Pécsi Nemzeti Színház műsorának repertóriuma bibliográfiával 1895-1949” című két kötetes forrásmunka adataiból vettem.
Hozzászólások