Gyakran van, hogy valaki rábíz egy történetet, azzal a kéréssel: írja meg! De valamiért, bár megragadja a téma, mégsem írja meg, nem lát benne annyi fantáziát, lehetőséget. De elraktározza magában, a megírandó történetek rejtekhelyén, és várja, hogy megérkezzen a jel, sürgető módon, s akkor nekilát mégis.
Így volt ez most is, hogy egy hajnalon a varjak kitartó károgása felébresztette. Csendben feküdt az ágyában, mellette dorombolt a kiscica, nyugalom volt, és béke, és egyszerre csak teljesen váratlanul, elkezdtek benne megfogalmazódni a majdani novella kezdősorai. Szinte látta maga előtt, ahogy már máskor is előfordult vele, ahogyan egy láthatatlan kéz papírra veti a sorokat.
A címen törte a fejét, amikor megadta magát, kikászálódott jó meleg ágyából, és írni kezdett. Legszívesebben úgy kezdett volna hozzá, hogy hol volt, hol nem volt, mint egy mesében. Ugyanis a történet nem nélkülözött némi népmesei, vagy balladai hangvételt, annak ellenére, hogy a maga valóságában a XX. században esett meg. Egy magyar család, két generáció története volt.
Évtizedekkel ezelőtt bízta rá Rózára egykori iskolatársa, Hadnagy Gabriella, azzal a kéréssel, hogy írja meg a szülei történetét. Csakhogy Róza sosem tudott megrendelésre írni, ezért aztán meghallgatta ugyan a történetet, de az megíratlan maradt.
Egészen mostanáig.
Az történt ugyanis, hogy váratlanul összefutott egy késő őszi délutánon Gabriellával, aki bemutatott neki egy férfit. Ránézésre összeillő pár lehettek volna akár, szép, magas, ősz hajú idős férfi, és a még mindig egyenes tartású asszony, egymásba karolva jöttek vele szemben, a járdán.
Hadnagy István – hallotta Róza a nevet, és akkor már látta is, hogy nem lehetnek pár, hiszen testvérek.
Megemlítette ezt a feltételezését, amin aztán jót nevettek mind a hárman. Gabi bevallotta, hogy nem először történt meg velük hasonló eset, így aztán elkezdték törni a fejüket rajta, hogy vajon mi lehet az oka?
Míg egy napon kezükbe akadt szüleik régi fényképe, az egyetlen kép, amely még a házasságkötésük előtt készült róluk, 1942-ben. Szép fiatal pár, egymás mellett állnak, a férfi nagyon komoly, a nő szinte még kislány, szemérmesen mosolyog. És akkor tudatosodott bennük, hogy István a megszólalásig hasonlít fiatal édesapjukra, Gabriella pedig édesanyjukra. És ez a hasonlatosság megmaradt idősebb korukban is.
Elköszöntek egymástól, és néhány nap múlva megtörtént a változás Róza lelkében, azon a november végi hajnalon, amikor kivetette az ágy, és elkezdte írni a Hadnagy család történetét.
Háború volt már évek óta, vitték a faluból a fiatal legényeket katonának. És jöttek a rossz hírek is a frontról, a jelentések, hősi halottak nevei kerültek fel a táblára a templomban.
A Hadnagy család Reformátuskovácsházán lakott, több generációra visszamenőleg mind kertészkedésből éltek. A földműveléshez értettek, a háborúzást nem önszántukból választották. Hét fiú volt a családban, sorra születtek, mint az orgonasípok, egymás után. Anyjuk rettegett, hogy mikor sorozzák be őket.
Abban az évben különösen sok katona kellett a hazának, vagy inkább a hadigépezetnek, elvitték a hadra fogható férfiakat sorra, egymás után.
A faluban bált rendeztek a bevonulók tiszteletére, ahová a 24 éves István is hivatalos volt.
Ott látta meg az akkor 15 éves Kiss Piroskát, akit ugyan születése óta ismert, de csak a szomszéd kislány volt számára. Abban a báli forgatagban viszont, a kipirult arcú, sokszoknyás lányban a majdani szépséget fedezte fel.
István csaknem öreglegénynek számított a faluban. Igaz, akadtak már szeretői, tette a szépet a lányoknak, de nősülésre még nem szánta el magát.
Piroska a két bátyja miatt volt ott a bálban, mert őket is elvitték katonának.
A férfi hirtelen elhatározástól vezetve odapenderült a kislány elé, és kimondta a bűvös szavakat: Ezt a kislányt elveszem feleségül, ha hazajöttem a háborúból! Megismételte Piroska apjának is, így az már szinte felért egy lánykéréssel is.
Másnap elmentek a helyi fényképészhez, és elkészült róluk az a bizonyos fotó, amin évtizedekkel később két gyermekük felfedezte a köztük levő hasonlatosságot.
A fotót István magával vitte, vele volt a fronton is. Később úgy mesélte, hogy a az a kettős kép védte meg őt a lövészárokban.
Teltek a háborús évek, István egyetlen egy alkalommal tudott hazalátogatni, szabadságra. Lefogyott, fáradtnak, szomorúnak látszott, de mindene megvolt. A falubeli katonatársak közül sokan odavesztek. A férfi rettenetes csatákról, öldöklésekről mesélt, már, ha egyáltalán szóra lehetett őt bírni. Fagyoskodásról a lövészárokban, éhezésről, zűrzavarról, és a félelemről, ami a katonákat sokszor jobban meggyötörte, mint maga a háború.
Piroska várt rá, hűségesen, pedig, ahogy az évek teltek, ő valóban szép nővé érett, már nem kislány volt. Udvaroltak volna neki, feleségül is kérték, de kikosarazott mindenkit: Hadnagy Istvánra várt.
1944-ben felszabadult a falu, és fél évvel később, lerongyolódva, csontsoványan, betegen, több száz kilométer gyalogos vándorlás után végre megérkezett a faluba István is.
Piroska sosem felejtette el a pillanatot, amikor megállt az ajtóban, és csak annyit mondott, megjöttem.
1945 őszén megtartották az esküvőt. Örököltek egy kis vályogházat kerttel, az épp elég volt ahhoz, hogy elinduljon a közös életük.
István többé nem beszélt a háborúról, ahonnan maradandó betegségeket hozott magával, és amelyek korai halálához vezettek. Néha rémálmai voltak, olyankor verejtékben úszva ébredt éjszaka, és csak ritkán tudott újra elaludni.
Nehezen tudta túltenni magát a háborús traumákon, egy időben sokat ivott. Alkohol mindig volt a keze ügyében, ők maguk is főzettek pálinkát, meg olcsó volt a bor is, könnyen hozzájutott. De nem volt durva részegen sem, csak sírt, és mesélte a rettenetes történeteket, amelyeket átélt.
Folytatódott minden, abból éltek, amiből a háború előtt: kertművelésből, míg aztán jött a téeszek szervezése, és be kellett mindent vinni a közösbe. Abba aztán belerokkant még az is, aki a háborút már megúszta, mert öreg volt hozzá. István apja egy napon felakasztotta magát a padláson.
Sorra jöttek a gyerekek, három fiú, három lány: 1946-tól 1958-ig.
A gyerekek közül ketten tanultak tovább, egyikük Gabriella volt, aki érettségi után Debrecenbe jelentkezett, Tanítóképzőbe. Itt ismerték meg egymást Rózával. Innen indult nagy szünetekkel megszakított, de mindig folytatódó barátságuk, és maga a történet is, amit Róza végül megírt, és útjára bocsátott.
Sorsok, amelyek annyira tipikusak, huszadik századi terheket hordoznak, és mégis annyira egyéniek, hogy megírásra érdemesek lesznek.
Egy család sorsa, benne a családtagokkal, és egy falu sorsa, amelynek lokálpatriótái még sokáig küzdöttek azért, hogy a település visszakapja önállóságát. Ma már Mezőkovácsháza egyik városrésze csupán.
A jelenben mindössze annyi történt, hogy megvirradt, sőt már benne járunk a napban, Róza visszaolvassa a megírt történetet, és arra gondol, hamarosan elküldi azt Hadnagy Gabriellának, hogy beleegyezését kérje a közzétételhez.
Hozzászólások