November 17.
Fiam még néhány hónapos, de vissza kell mennem tanítani az iskolába, mert ha nem teszem, elveszítem az állásomat. Visszamegyek, mert nagy szükség van a pénzre, minden fillérre, a lakásra felvett hitel törlesztése miatt. Kikötöm, hogy helyettesítést nem vállalok, mert sietnem kell haza a gyermekemhez, akire délelőtt a szomszédasszonyaim felváltva ügyelnek. Csupa rohanás és stressz minden napom, hogy a munkámat is becsülettel végezzem, de a fiamra is jusson elég időm. Milyen egyszerű lenne, ha itt laknék az iskola környezetében, mert az óraközi szünetekben hazaszaladnék ellenőrizni és etetni a gyermeket, ahogy azt P. Á. kolléganőm teszi, egyre jobban irigykedek szerencsés társamra, aki mindig mosolyog, kiegyensúlyozott és segít tanítótársainak a modern szemléltető anyagok kölcsönzésével, írásvetítők, videók kezelésében. Ma az írásvetítőm égője felmondta a szolgálatot, lecsapta az áramot – ő segített, egyből tudta, mihez kell nyúlni, irigység helyett hálával tartozom neki.
*
November 20.
Unokák, Olivér és Emília egy üres tágas szobában. Nevetgélésükre leszel figyelmes, ezért benyitok hozzájuk. A szoba közepén egy kisszékben Emília ül, Olivér pedig érkezésemkor azonnal letakarja egy vékony terítővel a kislány lábait. Erősen csodálkozom, hogy milyen kicsik lettek a gyerekek, pedig már majdnem olyan magasak voltak, mint én. Valami titokzatos eseménybe pottyanhattam, Olivér a szájára tett kézzel figyelmeztet, hogy maradjak csendben, odaint – közelebb settenkedek, akkor látom, hogy Emília ölében, meztelen combocskáin egy fehér tollú madárka kuporog, majd sétál a kis combocskákon. Olivér magvakat hoz a zöld kis tálcán, és eteti a madarat. Nem tudom megállapítani, hogy milyen madár, de szépek így együtt, örülök az örömeiknek, meg hogy gondoskodnak a kis lényről.
November 21.
Nem tudom hol, talán a dombóvári gimnáziumom nagy kultúrtermében vagyok. Itt három évig táncoltam a farsangi bál nyitótáncát a Kék Duna keringőre, áldott emlékű Bandi bácsi tanított, irányított bennünket nagy rutinnal. Most itt vagyok egy nagy bálteremben, még senki sem táncol, ám valahonnan előkerül egy férfi balett-táncos, fehér, testhez tapadó pólóban, és cicanadrágban. Nyújtja felém a kezét, csodálkozom – aztán körülnézek, ki áll mellettem vagy mögöttem, vajon kivel szeretne táncolni. Nincs mellettem senki, mögöttem szülők ülnek kispadokon, akik azért jöttek, hogy megnézzék a farsangi műsort. A balett-táncos, zselézett hajú férfi nem hagy békén, odajön hozzám, bevezet a terem közepére és ekkor felhangzik a Kék Duna keringő. Rajtam is csinos báli ruha van – és a férfi repít körbe-körbe, azt mondja, hogy élemedett korom ellenére nagyon könnyedén és jól táncolok. Nem merek szólni, hogy rettenetesen szédülök, mert a teremben lévők egyre hangosabban tapsolnak nekünk.
*
November 22. – Kávéfőzés
Német kávéfőzőm van, szeretem, mert jóval gyengébb kávét főz, mint a hagyományos kotyogós. Vendégeim is elégedettek a tejszínes hosszú kávéval. Váratlan vendégek érkeznek hozzám a délutáni órákban. Kérdezem, mivel kínálhatom meg őket, kávét kérnek, mert alaposan átfáztak a hirtelen betört hidegben. Máris – mondom – csak helyezzék magukat kényelembe, majd bekészítem a kávét a gépbe, akkor veszem észre, hogy hiányzik a legfontosabb tartozéka – az alsó üvegkancsó, ahova a kávé folyna. Keresem mindenfelé a konyha és az előszobai szekrényben, de sehol nem találom, ezért egy nagyméretű teáscsészét teszek a gép alá, hogy abba csorogjon a kávé – de a gép csak sistereg, pöfög, de nem engedi át a kávét, hiába tartom alatta a csészét. Nagyon kellemetlenül érzem magam, ilyen még nem történt velem, talán finom teával is beérik ebben a szorult helyzetben.
*
November 22.
Csaltam – egy üzletben néhány drágább almát csempésztem az olcsóbb gyümölcsök alá, az olcsóbbak kódját ütöttem be a mérlegnél, és a kidobott címkét ragasztottam a zacskóra. A pénztárosnő sem vette észre az akciózást, mire vetemedtem álmomban, mint mostanság annyiszor?
*
November 29., vasárnap
Unokáim kinőtt ruháit összeszedte és bízta rám a menyem azzal a szándékkal, hogy vigyem el egy óvodába és az óvónők tegyék ki a folyosókra azokat. Beszéljem meg a pedagógusokkal, hogy hívják fel a szülők figyelmét, hogy válogassanak a jó állapotú ruhácskák közül. Örömmel megyek az iskolámhoz legközelebb eső oviba, mivel innen iratkozik be hozzánk a legtöbb gyerek. Az óvónők szívesen fogadnak, jó ötletnek tartják ezt a segítséget, azt mondják, hogy vannak náluk igazi rászoruló gyerekek. Átadom a nagyméretű virágos szatyrot és egy közös kávéfogyasztás után lelépek, hiszen ők még dolgoznak, nem hagyhatják felügyelet nélkül az aprónépet. A buszmegállóban jut eszembe, hogy otthagytam menyem kedvenc nylonszatyrát, visszafordulok, hogy elhozzam. Az ovi ajtaja nyitva van, a folyosó végére érve gyermeksírást hallok, sietnék intézkedni, megvigasztalni őt. Ahogy az L-alakú folyosón befordulok, látom, hogy az óvónő üti a gyereket, dühösen, teljes erejéből. No még ilyet sem láttam nevelési-oktató intézményben, felháborodva sietek a gyerek segítségére, az óvónő rettenetesen megijed, amikor észrevesz, hiszen tudja, hogy láttam az iménti esetet.
Hozzászólások