Kedves M…ka!
Köszönöm, hogy megtisztelt bizalmával, és engem szólított meg a konferencia több tucatnyi ismeretlen résztvevője közül. Köszönöm, hogy kéretlen vallomást tett élete drámájáról, amelynek ön az egyetlen – és megbocsásson, meglehetősen passzív – szereplője. Köszönöm végül, hogy kérésével engem tisztelt meg, amelyet ezúttal sietek teljesíteni.
Engedje meg cserébe, hogy kiegészítsem az Ön felvázolt életmozaikját, s a kiegészítő elemeket némiképp úgy kezeljem, mint egy fadoboz faragott-festett játékkockáit. Ha tévedek, vagy ha túlságosan az elevenére tapintok, bocsássa meg nekem! Igazságomnak – ígérem – nem fogok utánajárni, s bizonnyal ez a levélmozaik sem fog a kelleténél nagyobb skandalumot kiváltani.
Hogy mindketten egyazon anyanyelvet tekintjük életünk legfőbb örökségének, ez a sokadik idegen nyelvű mondatváltás után Önben sejlett fel (a nők érzékenyebbek a finomságok iránt). Az örökség Önre jutó része bizony már meglehetősen eltékozlódott, kedves M…ka, de ezzel Ön is tisztában van. Némi sajnálattal szólt anyanyelve elmostohásodásáról, de mint visszafordíthatatlan folyamatot, már régen tudomásul vette. Férje ugyan, mint Ön elmondta, nem emelt kifogást anyanyelve használata ellen, ő maga azonban néhány cifra káromkodáson túl nem kívánt belőle többet elsajátítani. És mivel az ő anyanyelvét beszélőké „az ország, a hatalom és a dicsőség”, ezért ön az ajkai helyett a szíve mélyébe zárta elnémított örökségét, amit némiképp meg is tudok érteni.
Nem kérdezem, miért nem keresett és talált magának az Önével azonos anyanyelvet beszélő férjet, mert a szív szava még az anyanyelv szavánál is erősebb – úgy látszik. Csak hát, kedves M…ka, a szívbe zárt nyelv elsápad és elfonnyad, megtöredezik és szilánkokra esik szét. Ezt Ön anyanyelvének a szívébe zárásakor még nem tudhatta, s amikor a bűntelenül bezárt rabra időnként rányitotta az ajtót, már beteg, sőt haldokló állapotban találta. És bizonyára nem tudta megbocsátani a nyelvnek, hogy az évek múlásával elhagyta Önt. Pedig hát, gondoljon csak utána, ki is hagyta el valójában a másikat?
Az anyanyelv, igen, az édesanya nyelve, maga ugyan csak mamának és papának nevezte korán elhalt szüleit. Papának a szívós parasztembert, akinek a talpa alól a földet, és feje felől a házat perelték el egyetlen éjszaka, s aki a maga módján csökkentette eggyel a megalázottak és megszomorítottak számát. És mamának az édesanyját, aki belehalt támasza elvesztésébe, s talán még inkább a hátramaradtak önfeladásába. Ön meséli azt is, és csak mérsékelt szomorúsággal, kedves M…ka, hogy testvéreivel is már régóta csak az „országhatalomdicsőség” nyelvén beszél, hogy házastársaik érzékenységét semmilyen mértékben ne sértsék. Lenyűgöző és meghatóan szép gesztus. Kár, hogy ilyesfajta érzékenységet mamának nem volt ideje széjjelosztani gyermekei között.
Mégis a mamára, vagy igazi magyar szóhasználat szerint: az édesanyjára kellett gondolnia, amikor a kívánságát nekem előadta. Dadogva, és emlékfoszlányait szégyenlősen egymás mellé terelve idézte föl a verssorokká csak hézagosan összeálló szavakat, amelyeket, mint aprócska gyermeknek tanított Önnek ez az egyszerűségében is kiváló asszony. „Tudjátok-e, mi a haza? Az a hajlék, hol születtünk…”, ennyit tudott már csak a versből, meg a „születtünk” szóra a rímet: „felettünk” (a „hajlék” szót kétszeri nekirugaszkodásra is hibásan ejtette). Szerzőt, folytatást tőlem várt, talán évek óta dédelgette tervét, hogy megkérdezi valakitől a nagyvilágban, vissza tudja-e adni Önnek az évtizedekkel ezelőtt betemetett szavakat. Pósa Lajos írta ezt a verset, aki nemzedékek irodalmi emléktárában valaha tiszteletreméltó helyet töltött be, mígnem egyszerre kiutasíttatott köztudatunkból és közízlésünkből. Valószínűleg nem véletlen, hogy ráismertem a sorra, nekem gyermekkorom első verses könyve volt a Pósáé, Önnek nyilván az utolsó. Tudta, hogy a vers hosszú, maga-maguk (a másajkúak mai házastársai) csak az első versszakot ismerték és fújták, bizonyára lelkes gyermekként. Talán még a szomszédságot is meglepték ezzel a szép szellemi-nyelvi teljesítménnyel, vagy a Ny. környéki faluban más is, mindenki ismerte a magyar nyelvű, hazafias gyermekverseket? Vagy éppen csak az ünnepek előestéjén, becsukott ablak mögött mondták el az első versszakot, s a felnőtt rokonok elboruló homlokkal húzták magukhoz az aprócska szőke fejeket, és mormogták el az ominózus kezdősort: „Tudjátok-e, mi a haza?…”
Hogy néhányat újra hallott tőlem az eltemetett sorok közül, nekibátorodott, kedves M…ka. Jó volt nézni, ahogy a szemébe kiült az igyekezet, hogy minél többet bányásszon elő, hátha az újabb szavak és sorok tetszhalott nyelvi emlékeket keltenek életre. „Az erőtlen csügged, az erős megállja!”, vágta ki egyszerre, büszkén és szépen artikulálva. Arany János nevét nem ismerte, nyilván közmondásként tanulta meg ezt a verssort. Az édesanyjától. Meg azt a másikat is, hogy: „Ember küzdj, és bízva bízzál!”, erről tudta, hogy egy magyar dráma utolsó sora, bár magát a drámát nem ismerte. A magyar dráma utolsó sora, kedves M…ka, az elhallgatás, az elnémulás, de lehet, hogy ezt maga nem érti.
Nem kérdezem meg magától azt sem, vajon abban a nagyvárosban, ahol most lakik, amely évszázadokon át magyar fővárosként írta be a nevét az akkoriban sokkal egységesebb Európa történetébe, miért nem képes magyar nyelvű Arany- vagy Madách-kötetet szerezni. Ha akarna, bizonnyal képes volna. Tudom, az érzékenység. Az ő érzékenységük. Ezért nem beszél a saját testvéreivel magyarul, sem a saját gyermekeivel. A gyermekei anyanyelve az apjuk nyelve lesz. Lett. Ez magyarul grammatikai nonszensz. Más nép nyelvén is. Kétszáz, száz vagy akár hetven éve két-három-négy nyelven mindenki tudott abban a városban. Gyerekek is, tanulatlanok is, utcakölykök is, pincérekről, boltosokról nem is beszélve. Ön tudós kutatóként vett részt ezen a konferencián, és szakmailag kétségkívül megállta a helyét.
Nem szaporítom a szót! Hazaérkeztem, az első dolgom volt, hogy gyerekkori könyveim között megkeressem Pósa kötetét (a helye ma már a kamrában van, pedig csinos könyv), meg az Arany-kötetet (lemásolom az egész verset, hadd ismerje meg a „szövegkörnyezetet” is), meg a Tragédia utolsó jelenetét, megérti talán belőle, ami megértendő. Aztán lelkesen végigforgattam magamban a belémrögzült memoritereket, Petőfi, Juhász Gyula, József Attila verseket-strófákat. Le is szedtem őket a könyvespolcról…, aztán szépen vissza is raktam a helyére. Ezt kérte, ezt küldöm. Mást nem, többet nem, érzékenység is van a világon!
Anyák napja van, kérem, olvassa el a verseket, szépen, tagoltan, hogy mindenki értse. Köszönöm, ha megteszi.
A valamikor talán lehetséges viszontlátás reményében barátsággal
Lukáts János
Hozzászólások