Már 2006 végén, a Mohácsi Szalon kiállított munkáit nézve fölfigyeltem Oláh János elementáris kifejező erejű alkotásaira, melyek szinte kiváltak a többi közül öntörvényű, senki máséval össze nem téveszthető közlésmódjukkal. De magamnak sem tudtam igazán megfogalmazni: mi teremti ezt a hatást: az autonóm festői nyelv, a hangsúlyos színek, a határozott, erőteljes vonalak, a művek dekorativitása?
Az alkotó azt vallja magáról, hogy munkáit a fő művészeti stílusok közül leginkább a naturalizmus és az impresszionizmus jellemzi. Nézzük csak! A naturalizmus tán annyiban, hogy a személyeket, tárgyakat a maguk természetességében ábrázolja, nem cicomázza föl: Öreg petróleumlámpája a mi korosztályunkhoz tartozóknak épp olyan ismerős, mint vak Koldusa; s a Hazafelé című kép hajlott hátú, kocsit húzó öregasszonyában többen is nagyanyánkat láthatjuk. Ahogy – a kiállítás képeit nézve − Lenkey István megállapította: Nagyon eltalálta a kemény életet!
Aktjainak póza sem erotikától fűtött, ezek a nők nincsenek fátyollal körülvéve, nem mutatnak rafinált beállítottságot, annyiban naturálisak, hogy azt látjuk rajtuk: tán nem is „modellek”, csak úgy leültek, lefeküdtek aludni önmaguk számára kényelmes, természetes testhelyzetben – lábukat maguk alá húzva, vagy éppen félig hasra fordulva. És talán ebben érhető tetten Oláh János művészetének egyedisége: valamit másként csinál, mint ahogy megszoktuk, ahogyan a konvenciók diktálnák. Még várandós anyáról is mer aktot festeni. Olyan megkapó ez a kontyos kismama, mint Bocz Gyula felsőegerszegi szobra, mely a Szűzanyát formázza áldott állapotban, gömbölydeden. (Mindkettő ritkaság!) S Oláh János aktjainak testszíne sem szokványos: ez a lilás árnyalat igen hatásossá – ahogy a művész volt iskolatársa, falubelije, Guzsván Lajosné Kleisz Katalin ny. igazgatónő fogalmazott: meghökkentővé és attraktívvá – teszi e festményeket. Ez az attraktivitás, dekorativitás jellemző a többi műre is.
Tematikáját tekintve igen gazdag ez a világ. A művész alkotó fantáziájára a dunaszekcsői táj, a természet varázsa, bibliai történetek szereplői, történelmi személyek s a mindennapok emberei és tárgyai egyaránt hatnak. A mindannyiunk által jól ismert Bohóc és a Hasbeszélő figuráinak Oláh János megformálta arcán különös erő látszik. A meghívón szereplő – s ószövetségi történetet idéző – Boóz és Ruth arca olyan kifejező, mintha beszélnének hozzánk. Csontváry Marokkói tanítójának a reneszánsz portrék teljességet sugárzó harmóniáját juttatják eszembe.
Ha kellő időt szánunk e kiállított képek szemlélésére, meghálálják, mert további érdekes dolgokat fogunk rajtuk felfedezni: Oláh Kőasszonya egy szobor, de megelevenedik, tekintete, arckifejezése van, sőt: élettől duzzadnak az izmai. Itt is újat, mást kapunk, amit megszoktunk. S a kép előterében nagyra növelt szobrot igen jól ellentételezik a háttér aprócska házikói.
Ha az impresszionizmus hatását keresem munkáiban, elsősorban a természeti témák gyakori választásában, a szülőföld és környéke, a fasorok, a Telelő, a Duna-part, a virágok (Napraforgók, Aranyeső) megfestésében találom meg. Még Rajzolója is kinn, a természetben, egy fatönkön vázolja föl a látványt, ahogy – gondolom – a művész maga is gyakran teszi. Van egy igen érdekes – hosszúra fogalmazott – című képe: A kivágott eperfák helyén majd csodaszép szobrok állnak. Két autó halad át utasokkal az eperfák tönkjei melletti úton – modern, absztrakt szobrok között (egyik szobor mintha slusszkulcsot formázna). Egy tárlatnéző szerint az a festmény üzenete, hogy van jövő, nem kell kétségbeesni a változásoktól, de én úgy vélem: ez a mű az eperfák elsiratása, a „csodaszép” jelző ironikus. (Ahogy a MOFA előtt kivágott platánsort sem pótolja a mértani szabályosságú kis borókák és az egyforma lámpaburák sora.) Ahogy az impresszionisták mesterei voltak a színek használatának, úgy Oláh János is az. S bár művein nem tobzódik a színek sokasága, visszafogottan él velük, egy-egy domináns színének azonban minden árnyalatát fölvonultatja: kedvenc sárgájának a hidegebb citromszíntől a napsütötte melegsárgáig teljes skálájában gyönyörködhetünk. A Lufit fújó fiú léggömbjének és a körülötte lévő levegőnek sárgás-kékes-zöldes színárnyalatai utánozhatatlanok. A napraforgók színe, a vízparton ülő fiúk szőkesége, a betlehemi érett árpamező sárgája egységbe fogja a kiállítás teljes anyagát. Mértékkel kiegészítő színeket is alkalmaz a festő: láthatjuk a zöld árnyalatait is a fűzöldtől a fáraószoborként Vízben álló fák mélyzöldjéig. S nagyon tudja, mikor kell odalopnia egy kis pirosat is – egy csendélet drapériájaként, a háztetők színeként, egy-egy virágfejet, az Őszi fák leveleit vagy a hajléktalan fiú sálját színezve.
De felfedezhető Oláh János munkáin az expresszionizmus hatása is. Nézzük csak meg az Öregség sokkoló ábrázolását vagy A Mester című képén a töviskoronás Jézust a naturalista vércseppekkel, de a lényét igazán kifejező jóságos, finom tekintetével. Oláh szubjektív élményeit expresszív formákkal és színekkel jeleníti meg. Nemcsak néz, hanem lát is – és láttat.
Hosszasan sorolhatnánk még festészetének jellemzőit: megemlítve a „kép a képben” megoldásokat a konstruktivizmus vonásaival, tematikájában a múlt értékeinek megörökítését (Pécsi utca, Présházak, Csöngölei istálló), a ma divatos dolgokat (Zöldalmás csendélet), azt érdekességeket, nem szokványos megoldásokat (Polipos csendélet), de lehetőséget, időt kell adni arra is, hogy ki-ki megtalálhassa a számára legfontosabb képeket. S közben elgondolkodhatunk azon: mikor lesz valaki festő, mikor lesz művész? Tán amikor a világ úgy tárul fel benne, mint senkiben azelőtt. Egy ilyen világba láthattunk bele most.
Köszönjük Oláh Jánosnak, hogy elhozta nekünk ebbe(n) a télbe(n) festményeinek és nyarának melegét, sárga napfényét, aranyát.
*
Elhangzott Oláh János festőművész − a VII. Mohácsi Képző- és Iparművészeti Szalon díjazottja – mohácsi kiállításának megnyitóján a Kossuth Filmszínház kamaratermében
Hozzászólások